2011. augusztus 24., szerda

Elkezdődött az ovi

Hétfőn elkezdődött az ovi. Ez az év az utolsó itt a Nagynak, jövőre iskolába megy. Az utolsó éves ovisok a Vorschulkinder-ek, azaz iskola előkészítősök. Nekik több feladatuk lesz, mint a kisebbeknek, de több engedmény is van számukra. Mennek majd állatkertbe, rendőrségre és a leendő iskolába is. Izgalmas év vár a Nagyra. Reméljük, sokat fejlődik majd és közben élvezni is fogja.
Most már Kicsi se a legkisebb a csoportjukban, érkeztek hozzájuk újabb kis jövevények. Boldogan ment oviba, és örömmel mesélt, hogy mennyit játszott ismét a barátaival. És persze a legnagyobb boldogságunk (nekünk is), hogy a kedvenc ovo nénije még mindig a csoportjukban van. Még nem volt időm megkérdezni, hogy meddig, de remélem, jó sokáig.

Orrmandula-műtét, Magyarország

Hazamentünk Magyarországra, mert már annyira vágytak haza a fiúk… Persze nem sokkal előtte kiderült, hogy nincs tovább, ki kell venni a Kicsi orrmanduláját. Azonnali orvos keresés volt, hogy találjunk valakit, aki elvállalja ilyen rövid időn belől, és pont azon a héten, amikor mi otthon vagyunk. Végül a kinti fül-orr-gégész doktor nénink által ajánlott orvosnál kötöttünk ki. Kedd éjszaka értünk haza, csütörtökön már mentünk is fel Pestre, az előzetes vizsgálatokra. Szuper gyorsan és gördülékenyen ment minden, (függetlenül, hogy az orvosunk éppen szabadságon volt, és az ambulancián nem tudtak rólunk) nem kellett szinte semennyit sem várni sehol. Papa vitt fel minket, aztán ő ment a dolgait intézni, mi pedig kettesben mentünk vizsgálatról vizsgálatra. Volt vizelet- és vérvétel (itt izgultunk, hogy ne legyen ellenanyag a vérében, mert akkor nem műthetik hétfőn), hallásvizsgálat (ez nagyon ramatyul sikerült, mert annyira be van húzódva a dobhártyája), találkoztunk az altatóorvossal, és általánosságban is megnézték mi újság. Kora délután már otthon is voltunk. Nem nagyon mászkáltunk sehová, nehogy összeszedjen valamit, ami miatt nem műthetik, így leginkább Mamáék kertjében játszottak, homokoztak, pancsoltak. Hétfőn 7 és fél 8 között kellett a kórházba érkezni. Mivel mi amolyan „tartalék játékosok” voltunk, így Kicsi volt az utolsó a műtéti sorban. Megkaptuk az ágyainkat, igen, én is kaptam, nem kellett széken aludni, a nővérkék beüzemelték a tévét, ahol egész nap mesék mentek, és vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. A kis szobatársunk volt az első, így láthattuk mire számíthatunk. Hát nem az lett, mint amire számítottunk. Kicsi – hasonlóan a bátyjához – rosszul ébredt az altatásból. Agresszív volt, és rendkívül zaklatott. Folyamatosan ordibált, verekedett, dobálta magát. Semmi nem használt. Mármint az nem használt, ami a többieknek. Kapott valami nyugtató kúpot, kettőt is, de semmit sem értek. Nem tudom mennyi ideig hagytak minket szenvedni, mikor végre intravénásan kapott valami nyugtatót, amitől egy kicsit jobb lett. Igaz, itt a doki azt mondta, hogy attól a sok nyugtatótól egész délután és éjjel kába lesz és aludni fog, az én fiam egy másodpercre sem aludt el. Sőt, igazán le se nyugodott. Izgága maradt, egy percet sem bírt nyugton ülni. Míg a többi műtött gyerek aludt, vagy az ágyában pihent, addig Kicsi, mint egy felhúzott kisegér, csak mászkált, pakolt, rendezkedett… 3 órával a műtét után már ihatott-ehetett, és ekkor ő bepótolta a kihagyott étkezéseket. Szinte mindent megevett, amit vittünk, és mikor megjött a vacsora, mindkettőnkét bepuszilta. Na jó, el lehet képzelni mekkora adagok voltak, ha az én 4 évesem megette, mindkettőt… Az éjszaka se telt túl jól, sokszor felébredt, nyugtalanul aludt. Reggel, hűen önmagához, megette mindkettőnk reggelijét, majd a vizit után, hazaengedtek minket. Pénteken kellett kontrolra visszamennünk, ahol mindent rendben találtak.
Ezalatt, a Nagy otthon a Mamának segített a boltban, meg usziba járt, végül még az élményparkra is rábeszélte Mamát. Imádja a vizet, csak fél az arcát beletenni. Pedig muszáj lesz neki, mert szeptemberben kezdi az úszástanfolyamot, ahol nem lesz kecc-mecc.
Mivel a doki nem javasolta, hogy repüljünk, így Apának kellett értünk jönnie kocsival. Szegénykém, szombaton levezette ezt a közel 13 órás utat, majd vasárnap vissza. A kettő között azért egyet grilleztünk. Na jó, Papa grillezett (Mama kukta segítségével), mi pedig csak majszoltunk.


2011. augusztus 6., szombat

És ami még kimaradt…

Az elmúlt időszak sem volt unalmas nálunk. Először is meglátogattak minket a Nagyszülők. Anyukám jött elsőként egy hétre – és milyen gyorsan el is szaladt az a pár nap. Pihiztünk, beszélgettünk és játszótereztünk ez alatt. A fiúk se mentek oviba, míg itt volt, hogy minél többet lehessenek együtt. Szerencsére pont ez alatt volt a Nagy első karate vizsgája is, így Mama megnézhette, milyen kis ügyes (lett volna, ha jobban figyel). Persze így is szuper volt, de legközelebbre jobban fel kell készülnie.
Nem is mi lettünk volna, ha nem szedünk össze mamázás alatt valami vírust, ami aztán nem dübörög végig mindenkin. Szerencsére csak 2 napig tartott mindenkinél, de összességében majdnem kitartott egész hétre a „mókából”. Mindenki megölelgette a WC kagylót…
Voltunk fül- orr-gége kontrolon is, ahol megmondták, hogy nincs tovább, ki kell venni a Kicsi orrmanduláit. Annyira nagyok, és semmit nem húzódtak vissza semmilyen gyógyszeres kezelésre, hogy már félő maradandó károkat okozhat. Így az augusztusi otthoni pihi ismét elmarad, az alatt műtétje lesz a Kicsinek. Szerencsére, akit az itteni magyar doki néni ajánlott orvos, elvállalta a műtétet.
Megünnepeltük Kicsi névnapját is, amire ismét Playmobil-os játékot választott.
Elbúcsúztunk egy itteni magyar családtól, Orsiéktól, akik két év után itt hagyják Kölnt, és Hannoverbe költöznek.
Befejeződött az ovi is, eljött a várva várt nyári szünet is. Sütöttem egy zabretortát az ovo néniknek búcsúzóul. Nagyon örültek és meg is hatódtak ezen.
Megünnepeltük a 7 éves házassági évfordulónkat is, és ez alkalomból végre el is jutottunk egy étterembe. Mióta itt kint vagyunk, már többször nekiindultunk, de valahogy sose jutottunk el odáig J. Most igen. Az AXA toronyház aljában voltunk, és igen ízletes vacsit kaptunk. Még biztos, hogy visszatérünk ide.
ÉS végül, de nem utolsó sorban, voltak nálunk Apa szülei is. Egy hétre jöttek ők is. Természetesen a vírusok most is támadásba lendültek, és a Nagyot ledöntötték. Lázongott pár napot, így mi ketten nem is nagyon vettünk részt a közös programokon. Így azonban elfértek egy kocsiban. (egy kis öröm az ürömben). Voltak Neander-völgyben, Düsseldorfban, Schlossburgban. Ide már a Nagy is velük tartott. Sajnos az időjárás nem kedvezett nekünk, mert végig esős, hűvös idő volt. Ami azóta is kitart…
Igen, itt állítólag ilyenek a nyarak. Hűvösek, és csapadékosak. Na, de ennyire? Napot szinte alig látunk. Mondjuk még mindig jobban kedvelem ezt, mint a magyarországi hőségeket…

Luxemburg IV. – Müllerthal (egy kis Grevenmacher-i kitérővel)

Utolsó napra csak túrázást terveztünk. Ami előtt egy kis kitérőt kellett tennünk, mert elhagytam a telefonom (még a második nap délelőttjén), és ezen a reggelen végre felvette valaki, és közölte, hogy igen, ők megtalálták, és itt hagytuk el a Lepkekertben. Volt nagy öröm részemről, hogy mégse veszett oda örökre az új telefonom, hanem egy becsületes megtaláló leadta az ott dolgozóknak. Így azonban egy jókora kitérőt kellett tennünk a túrázás előtt. Mindegy, a lényeg, hogy megkerült a telefon. J
A telefonom birtokában pedig már semmi sem állíthatott meg minket, hogy bevessük magunkat a sziklás erdőségekbe, amiket már az első nap kinéztünk magunknak. Kivéve az, hogy pontos címet sehol nem adnak meg, hogy hol is található az a néhány megtekinteni érdemes természeti képződmény, látnivaló. Mi természetesen megálltunk az első parkolóban, ami körül sziklákat láttunk, hogy megnézzük, itt van-e a fiúk kívánsága, a Schiessentümpel. Ez egy pici kis vízesés, fölötte egy régi kőhíddal. A térkép és a turista tábla szerint innen 3,3 km-re van a hely. Gondoltuk, ennyit még a fiúk is kibírnak, tehát nem megyünk tovább, innen közelítjük meg. Útközben egyszerűen gyönyörűek voltak a sziklák, a sziklamélyedések, kicsi barlangok. A fiúk is élvezték, hogy útközben mindenféle érdekes dolgokat lehet felfedezni. Versenyeztek, hogy ki talál érdekesebb állatot vagy növényt. Láttunk hatalmasra nőtt, narancssárga meztelen csigákat, békát, millió féle gombát, vadmálnát és vadszedret (ezeket mi jól meg is dézsmáltuk, de rajtunk kívül senki mást nem láttunk megállni, hogy csemegézzen. Nem értenek hozzá…J ) Találtunk egy sziklahasadékot is, ahol csak annyi volt kiírva, hogy bejárat, de olyan szűk és sötét volt, mikor bekukkantottunk, hogy eléggé elbátortalanodtunk. Apa ekkor kezébe vette az irányítást, meg a hátizsákját, mert azzal a hátán nem fért be a hasadékba, és elindultunk befelé a sötétbe. A fiúk a pókok miatt, én inkább a denevérek miatt aggódtam. Persze egyikkel sem találkoztunk. Annál izgalmasabb látvány fogadott minket ott, ahol már beszűrődött egy kis fény fentről. A szikla olyan 30-50 méter magasan tornyosult felettünk, és szűk járatokon, kis keskeny lépcsőszerű szikladarabokon lehetett kanyarogva kijutni és feljutni a tetejére. Eszméletlen szép volt, a fiúk teljesen odavoltak az élménytől. Ami viszont furcsa, hogy erről sehol nem olvastunk. Itt se volt sehol semmi kiírva. Mivel ez a kiindulástól már majdnem 2 órányira volt, arra jutottunk, hogy ez alatt már jóval többet is meg kellett volna tennünk, mint 3 km, szóval valahol eltévedhettünk, letérhettünk a vízesés felé vezető útról. Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a kocsihoz a parkolóba, és ha hazafelé megtaláljuk, akkor megnézzük, ha nem, akkor pedig örülünk annak, hogy láthattuk ezt a sziklahasadékot. Ekkora már azonban mindannyiunknak rendesen fájt a lába (az elfeledett izmaink), így nem az erdőben mentünk vissza, hanem kimentünk az autóútra, és ott folytattuk az utat. Jól döntöttünk, mert így csak 40 perces volt a visszaút két óra helyett. Le a kalappal a fiúk előtt, mert igaz, hogy párszor elmondták, hogy mennyire fáradtak és fáj a lábuk, de hősiesen végiggyalogolták azt, egészet. Még a Kicsi is. Aki ismeri, tudja, hogy neki a gyaloglás nagy ellenfél, hamar elfárad, és megfájdul a lába, de itt mindig el lehetett valamivel terelni a figyelmét, ami tovább vitte. Persze megtaláltuk két parkolóval odébb (kb. 10 percre kocsival) a vízeséses részt is, ahol a fiúk úgy döntöttek, nem az út menti járdán közelítjük meg, hanem a sziklák tövében, az erdős részen. Tényleg fáradhatatlanok… Itt kicsit pancsoltak a patakban, csináltunk egy halom képet a vízesésről, aztán visszaindultunk a kocsihoz, hogy harapjunk is valamit. Felszereltük a dvd-lejátszót a fiúknak, és elindultunk vissza Kölnbe. A 2 órás út alatt a fiúk végig ébren voltak (ennyi túrázás után is), mesét néztek, rágcsáltak, pihiztek. Itthon pedig, mint akik épp akkor keltek fel, újult erővel kezdtek a hancúrozásba.
Jó volt ez a pár nap. Sikeresen megúsztuk nagyobb összezörrenések nélkül is, és sok szép helyet láthattunk, élvezhettünk. Azért pár dolgot kihagytunk, hátha egyszer megint erre tévednénk... J

Luxemburg III. - Luxembourg

Harmadik napra a fővárost terveztük be. Mivel az időjárás előrejelzés alapján végig, a négy napunk alatt esős, hűvös időnek kellett volna lennie, én eszerint is pakoltam a ruhatárat. Persze pólókat is tettem, de rövidgatyát, egyet sem. Természetesen a megjósolt rossz időből semmi nem lett, igaz voltak kisebb zuhék, de ezek is csak ara voltak, jók, hogy a meleg időt még párássá is tegyék, így mi minél jobban élvezhessük a természet szaunáját.
Mi a Constitution Square-en parkoltunk, ahol max. 2 órára lehetett megvenni a jegyet, ami 3 Euró volt. Innen indul a városnéző emeletes busz és a kisvonat is. Mi a buszra vettük meg a családi jegyet, ami 30 Euróba került, ezzel egész nap (24 órán keresztül) lehetett utazni, fel-és leszállni a 8 megálló egyikében. Mi mentünk egy kört (ez kb. egy óra), hogy lássuk a távolságokat, és hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes leszállni. A buszozás után még volt egy óránk a parkolásból, így a környékén maradva nézelődtünk és fotóztunk. Megnéztük Luxembourg egyik nevezetességét, a 12 méter magas oszlop tetején álló Arany Hölgyet (“Gëlle Fra"  War Memorial), a város katedrálisát, a Notre Dame-ot, ahol a nagyhercegi dinasztia tagjai vannak eltemetve Majd ismét buszra szálltunk és elmentünk a Kazamatákhoz.
Ez egy régi erődítmény megmaradt része, amelyben kb. 21 km hosszan és 40 méter mélyen kanyarognak a folyosók. Szívbetegeknek és klausztrofóbiásoknak nem is ajánlják. Az UNESCO a Világörökség részévé választotta, méltán véleményem szerint. Arra készüljünk fel, hogy itt is jó sokat kell fel- és legyalogolni, sokszor csúszós keskeny kis csigalépcsőkön. Jól megizzasztott minket ez a túra, de megérte. Gyönyörű kilátás volt innen a városra. Természetesen magyar csapattal itt is találkoztunk. A kazamaták után a Nagyhercegi palotát terveztük megnézni, de ekkor egy hatalmas zuhé kapott el bennünket. Azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vonult, jókora párát hagyva maga mögött. A nap ezer ágra kisütött ismét, de azért esernyőkkel felfegyverkezve indultunk el a palotához. Ezt csak kívülről néztük meg, majd bóklásztunk még a központban, és jól elfáradva, de elmentünk még megnézni az itteni Auchan-t, ahol a vacsorára valót terveztük megvenni. Hát mit mondjak, nem egy magyarországi Auchan-t kell elképzelni. Minden csillogott-villogott, az árukészlete pedig pazar volt. A zöldség-gyümölcs standok csak úgy roskadoztak a hibátlan árutól. Sehol egy félig rothadó vagy megbarnult, fonnyadt darab. A halpultnál (inkább részleg, mert akkora volt) pedig a megszámlálhatatlan féle rák, hal, kagyló, csiga, az ember nem győzte kapkodni a fejét. A pékáru résznél az eddig is intenzíven működő nyálelválasztásunk is csak fokozódott. Ott is bámulatos volt a választék, az egyszerű bagett-től a tortákon át, a macaronokig. Persze, hogy a vacsora kiválasztása is majd egy órába került. Szóval csak tátottuk a szánkat, pláne, hogy itt Kölnben már hozzászoktunk a kisebb méretű üzletekhez. Azért a választékot nálunk is el tudnám viselni (pláne azt a rengeteg féle friss rákot, elérhető áron).
Innen már csak a hazaút volt. A fiúk kibírták, hogy nem aludtak el a kocsiban, sőt az apartmanban elfogyasztott bőséges vacsora után, még egy kis sétára is volt erejük. Hosszú, de élményekben gazdag napunk volt ismét…

Luxemburg II. – Grevenmacher és Vianden

Második nap reggelén, a pazar reggeli után Grevenmacher-be mentünk, ahol az ottani Lepkekertet néztük meg. Már nyitásra odaértünk, így elsőként (más nem is volt rajtunk kívül), nyugisan nézhettük meg az itt található több száz egzotikus lepkét és pillangót. Parkoló közvetlenül mellette van, és ingyenes. Mivel ez egy melegházi kert, így amit csak lehet, a kinti ruhatárban vegyünk le magunkról, különben mire végzünk a nézelődéssel, egy szaunával felérő élményben lesz részünk. Ez egy bő órás program volt, aminek leginkább a meleg vetett véget, amit már egyre kevésbé toleráltunk. A lepkék azonban gyönyörűek, és abszolút nem félénkek. Nekem szerencsém is volt, mert a vállamra és a fejem búbjára is rászállt egy-egy. Sajnos, a fiúk hiába próbálták őket kővé dermedve magukhoz csalogatni, rájuk nem szálltak, de így is nagyon élvezték, ahogy körülöttük repdestek folyamatosan.
Ezután visszamentünk Vianden-be, ugyanis pont ezen a héten tartották az évenként megrendezésre kerülő várjátékokat, amiről semmiképpen nem szerettünk volna lemaradni.
Ez volt a 10. Nemzetközi Történelmi Fesztivál Vianden-ben. Igaz, hogy volt LuxembourgCard-unk, amivel más alkalmakkor ez a vár is ingyen látogatható, de most a várjátékok miatt, nekünk is fizetnünk kellett, igaz kevesebbet, mint normál esetben.
A viandeni kastély a 11. és a 14. század között épült. Egészen 1977-ig igen hányatott sorsa volt a várnak, amikor is állami kézbe került. Azóta folyamatos felújítás alatt áll, amelynek menete makett formájában, a várban is megtekinthető.
A fesztivál keretében volt itt kézműves vásár, rengeteg sátorral, ahol az eladók is korhű ruhákba bújtak. Volt kézzel hajtott fából készült, köteleken lógó körhinta is, amit egy idősebb bácsika hajtott. Ha maga a körhinta nem lett volna elég érdekes a fiúknak, akkor a bizonyosan az volt, hogy a bácsi magyarul szólt hozzájuk. Bizony, tudott magyarul. Ahány nyelvű gyerek ült fent, annyi nyelven ismételt mindent. Érdekes kis bácsika volt.
Nem is tudom melyik része volt a legizgalmasabb. A szórakoztatás céljából történő bemutatók közül biztosan a lovagi torna, ahol nem csak tettették az ütéseket a lovagok, hanem keményen odazúztak egymásnak (na, jó, csak a pajzsoknak, de akkor is), csak úgy szikrázott a fegyver és a pajzs a csattanáskor. Hatalmas eséseknél se kímélték magukat. Le a kalappal előttük. Mondanom se kell, hogy a gyerekek, akik addig szinte tényleg egymást taposva próbálták az első sorba verekedni magukat (a zene és táncbemutató alatt), azok az első csattanáskor kétsornyit kúsztak hátra. Szóval tényleg félelmetes volt. A lovagi torna után hastáncos lányok kápráztatták el főleg a férfi közönséget, mert szép lassan kiürült a terem és többségében már csak ők maradtak. J
Volt nagy dobpergés és trombitaszó is, ami alatt hatalmas zászlókat dobálva és pörgetve táncoltak fiúk és lányok. Na, ez is félelmetes volt, mert a belső udvaron tartották, ahol több ember gyűlt össze, mint amennyi elfért volna, így a kb. 2,5 méter hosszú zászlórudak csak centikkel suhantak el a fejünk mellett.
Volt madárbemutató is, ahol 3 Euróért megfoghatták (megtarthatták) a madarakat is. A kisebbek egy kb. 2,5 hónapos sas fiókát, a nagyobbak és bátrabbak egy 2,5 kilós kifejlett sast. Azonban pont mikor mi kerültünk volna sorra, a sas fióka madzagja kioldódott és ő abban a pillanatban kereket is oldott. Mondanom se kell, hogy ezután a fő attrakció a fióka visszacsalogatása volt. Aki mikor leszállt a vár túl végében lévő tetőre, a kötele beakadt a cserepek közé, ahonnan nem tudott kiszabadulni. Majd félórás mentés után aztán sikeresen lehozta a gazdája az izgatott kis fiókát. Hatalmas megkönnyebbülés látszott a madarász arcán mikor visszatért, és ott folytatott mindent, ahol az incidens előtt abbahagyott. a Kicsi a kis szökevényt fogta meg, a Nagy pedig bevállalta a kifejlett sast, amit tényleg meg is tudott pár pillanatra egyedül is tartani.
Kifelé menet még kiválasztották a fiúk maguknak az aktuális szuvenírt, ami a Kicsinek egy kis furulya, a Nagynak pedig egy agyag kismadár (amit vízzel kell megtölteni majd fújni, és akkor igazi madárhangot hallat) volt. Majd egy újabb hosszú séta után visszatértünk a szállásra.




Luxemburg I. – Bettembourg

A négynapos nyaralásunkat Luxemburgban töltöttük. Kedd hajnalban indultunk és elsőként Luxembourg városába indultunk, hogy ott megvásároljuk a LuxembourgCard-ot, amely számos helyre ingyenes belépést biztosít, vagy bizonyos százaléknyi kedvezményt nyújt. Többféle létezik, úgy, mint egyéni és családi, egy, két, vagy háromnapos. Akik hozzánk hasonlóan először járnak az országban és minél több látnivalót szeretnének besűríteni, azoknak feltétlen ajánlom. Mivel mi későn határoztuk el, hogy ide jövünk pár napra, így a netes rendelésre már nem volt lehetőségünk, így helyben kellett azt beszereznünk. Mi a luxemburgi City Tourist Office-ban (Place Guillaume II) vettük meg, ahol térképet is kaptunk és néhány hasznos tanácsot, hogy mit érdemes kisgyermekes családoknak megtekinteni.
Innen a bettembourg-i Parc Merveilleux-ot vettük célba. Ez egy igazi gyerekprogram volt. Hatalmas játszótérrel, (vizessel is), mászó pályákkal, állatsimogatóval, kisebb állatkerttel, kisvasúttal, póni-expresszel és még sok érdekes látnivalóval. Mivel mi nagyon korán keltünk és a fiúk egy perc szünet nélkül rohangáltak a parkban, így hamar elfáradtunk, így már kora délutánra bejártuk az egészet és kipróbáltunk mindent, amit csak lehetett. A szállás felé vettük az irányt. A fiúk már az első kanyar után elaludtak és húzták a lóbőrt egészen a hotelig.
A hotelben kiderült, hogy nem a lefoglalt családi, kéthálós szobát kapjuk, mert az már elfogyott, mire a mi foglalásunk beérkezett, hanem ugyan azért az árért, a családi apartmant ajánlják fel nekünk. Mivel előre kellett fizetni (ez igen ritka, rá is csodálkoztunk), mondtuk, hogy először megnéznénk, mit is takar ez a családi apartman. Hááát, meg kell, mondjam tetszett a látvány, ami fogadott. A legfelső szinten volt, egy 3 hálószobás, amerikai konyhás- étkezős-nappalis, fürdőkádas, külön WC-s, hatalmas lakás. Hatalmas ablakokkal, melyek mindegyikéből csodálatos volt a kilátás. A kis patakra, a falucskára és a Viandeni-várra. Persze, hogy beleegyeztünk a felkínált üzletbe. Vacsora előtt még bolyongtunk egy kicsit a falucskában, majd a hotel éttermének teraszán megvacsoráztunk.

2011. július 4., hétfő

Hűűűű, annyi minden történt velünk az elmúlt időszakban, időm se volt ideülni és bepötyögni, így feltorlódva meg már ihletem sincs. Nem szerencsés helyzet, de ez van. Azért címszavakban és néhány képpel nézzük mik is történtek.

  1. A kis keresztlanyom 1 éves lett. Szűk körben megünnepeltük, ahová én készítettem a tortáját.

  1. Hivatalosak voltunk egy másik szülinapra is. Samu 5 éves lett, és egy búcsúpartival egybekötött szülinapot tartott egy belvárosi kávéházban. Itt a fiúk nagyon jól érezték magukat (nagyot rosszalkodhattak).

  1. Túl vannak a fiúk egy újabb víruson, nevezetesen a kéz- láb-száj víruson, ami rengeteg pöttyel, borzasztó viszketéssel és nem alvással jár. Főként a Kicsit viselte meg. Rajta rengeteg pötty lett, és két éjszaka szinte semmit nem aludtunk, annyira viszketett neki. A jó a rosszban, hogy ezt is csak egyszer lehet megkapni, mint a bárányhimlőt. Viszont azzal ellentétben, ez nyomtalanul elmúlik, bár ehhez a három testrész szinte teljesen bőrt váltott.


  1. Egy hosszú hétvégét töltöttünk Schwarzwald-ban. Erre vegyes érzelmekkel gondolok vissza, bár ahogy múlik az idő, úgy merül feledésbe a rossz része. Ami pedig nem más volt, mint hogy a fiúk teljesen és totálisan kiszipolyoztak, kikészítettek minket. Főként a Kicsi alakított, de a Nagy se maradt le sokkal mögötte. Szinte sikerült mindenen hisztizni, összeveszni, mindenért könyörögni, mindig újabbakat követelni… Viszont eszméletlen gyönyörű helyeket láttunk. A Rajna-vízesés (Rheinfall – Európa legnagyobb vízesése) egyszerűen lélegzetelállító volt. Amikor megláttam majdnem sírva fakadtam a gyönyörűségtől. Látni a Duna forrását pedig gyerekkori álmom volt. Látni, hogy abból a kis patakból lesz aztán az a széles és tekintélyt parancsoló folyó, amely a szülővárosom mellett elfolyik.

Az a rengeteg kis türkizkék tó pedig a hegyek között, szemet gyönyörködtető volt. Nem lehetett betelni a látványukkal. Se a fenyvesekével. Egyszerűen csodálatos hely. Ha tehetjük, visszamegyünk még oda.

  1. Meghalt az egyik lány a „nőegyleti” társaságunkból. Ez rendkívül elszomorított, annak ellenére, hogy alig ismertük még egymást. Harminc éves volt. Este lefeküdt, és reggel már nem ébredt fel. Egy másfél éves gyönyörű kislányt és egy férjet hagyott itt egyedül. Borzalmas…

  1. És végül… Megvolt az első (és utolsó) itteni fogászati esetem is. Egy kilazult tömés miatt mentem el, majd ebből foghúzás lett, amiből pedig egy órás műtét. Ugyan is a doki nőnek nem tűnt fel a röntgenen, hogy az a fogam belelóg az arcüregembe, így mikor a fogat kihúzta (inkább tépte), az kiszakította az arcüregem. Na, ekkor eluralkodott a pánikhangulat a rendelőben, a dokinő tiszta ideg lett, kapkodott is veszekedett az asszisztenssel, így én totálisan kikészültem. Mintha nem lett volna elég, hogy az orrom helyett a fogam helyen jött ki a levegő (amiről még sosem hallottam ezelőtt), ez a pánikhangulat sikeresen felébresztette bennem a halálfélelmet. Tudom, hülyén hangzik, de komolyan minden hülyeség eszembe jutott. A műtét után pedig a halálfélelem érzése átcsapott egy viszkető érzésbe, amely leginkább a tenyeremben összpontosult. De hát ekkora peches is csak én lehetek… De vigasztal, hogy hamar!!! 3-4 hét alatt már rendbe is jövök. Hát nem csodás? Egy kilazult tömés miatt?

Hát így teltek a napjaink.
Mindig történik valami.
Most pedig várjuk a Mamát, aki végre ismét eljön hozzánk egy hétre. (Pont aznap lesz a varratszedésem is…)

2011. június 5., vasárnap

Most már kórház is...

Tegnap este Apa bekerült a kórházba. A szomszédok rendesek voltak, kihívták a mentőket, majd míg en bekísértem Apát, elvállalták, hogy vigyáznak a fiúkra.
A kórházban az EU-kártyánk ismét fennakadást okozott, nem értették, hogy lehet, hogy itt dolgozunk, még sincs itteni biztosításunk… Nem voltak túl lelkesek, hogy nekik kell intézniük a papírmunkákat, amik ezzel a kártyával járnak. De ez legyen az ő gondjuk.
Apának mire beértünk már 40,5 fokos láza volt, a vérnyomása és a pulzusa is az egekben volt, és szegénynek majd szétrobbant a feje. Vettek tőle vért, kapott paracetamolt vénásan, majd jött a tüdőröntgen. Ez kimutatta, hogy tüdőgyulladása van. Mivel gyerekként asztmás volt, így emiatt, meg a többi magas érték miatt is, úgy döntöttek, hogy bent kell maradnia. Jobb is így, mert így legalább folyamatos megfigyelés alatt van.
Én taxival jöttem haza, itthon a fiúkat felvettem a szomszédoktól, akik ismét biztosítottak róla, hogy bármikor, akár éjszaka is menjek fel, ha bármi gond van. Tényleg nagyon rendesek voltak. Miután ágyba dugtam a srácokat, gyorsan körbetelefonáltam mindenkinek, hogy mi a helyzet.
Lassan már nem is hiszek benne, hogy mi ebből kilábalunk… Estére nekem is felment a lázam, a fiúk meg még mindig küzdenek a sajátjaikkal, a Nagy az arcüreggyulladásával, a Kicsi meg az orrfolyással, köhögéssel, némi lázzal „fűszerezve” néha.

2011. június 4., szombat

Még mindig betegen…

Hát igen, már a Nagy és Erős Apa is kidőlt a sorból. Két napja az ágyat nyomja. Mikor a Kisebbik meglátta így elesetten, betegen, alig bírta visszatartani a sírást. Csak úgy biggyedt a kis szája. Persze eközben ő is beteg. Komolyan, már sosem lábalunk ki ezekből a nyavalyákból…

2011. június 3., péntek

Városnézés turista – módra

Már egy éve, hogy itt lakunk, de még valahogy egyszer sem jött össze, hogy felüljünk az itt közlekedő városnéző emeletes buszra. Mivel tegnap munkaszüneti nap volt, és a nap is csodásan sütött, nagy rábeszélések árán, sikerült a fiúkat becitálni a városba egy kis sétára. Persze bent, azonnal meglátták a buszt, így már nem volt kifogás, felültünk.  Egy körutazás 12 Euróba került fejenként, ha olyan opciót szerettünk volna, hogy le- és felszállhassunk a 16 megálló egyikében akkor 15 Euró lett volna. Ez a jegy azonban 2 napig érvényes, tehát idelátogató turistáknak szerintem nagyon megéri. Sőt a 3. féle ajánlatuk, amely 19 Euróba kerül egy hajókirándulás is benne van, és ez is szintén 2 napra érvényes.
Mivel mi inkább csak buszozni szerettünk volna, így a sima körutazást választottuk, minden extra nélkül. (Ja, és felnőttenként egy gyereknek ingyenes) Az út másfél órán át tartott, és a fiúk nagyon élvezték. Sikerült az első ablakhoz ülni az emeleten, így csodás kilátásunk volt végig. Sajnos, képet nem tudtam csinálni az ablak tükröződése miatt, de legtöbb helyen már jártunk, így azokról vannak már, az új helyekre meg majd gyalogosan visszalátogatunk és akkor fotózkodunk. A buszozás után még bent megebédeltünk, majd hazaindultunk.
Mivel a busz a Flóra mellett is elment, és annyira gyönyörű volt (mint mindig), hogy én nem bírtam ki, hogy ne ugorjunk be legalább a szökőkúthoz. Persze a fiúk annyira nem lelkesedtek az ötletemért, mert már jöttek volna haza játszani, de ott azért élvezték a kút körüli rohangálást.
Jó volt együtt tölteni a napot. Hétvégére hasonlóan jó idő ígérkezik, így tervben a Rajna-part van. Grillezés és pancsolás a homokos szakaszon…

Orvostól-orvosig


Valahogy nem sikerül kilábalnunk a betegeskedésből. Ahhoz képest, hogy tavaly alig voltunk betegek, idén ezt sajnos bepótoljuk. Már a többedik hét, hogy valamelyikünk mindig beteg. Legutóbb a Nagyobbik volt a „soros”. Hányással és lázzal kezdte, majd amikor az abbamaradt, a láz mellé csúnya köhögés társult. Mivel tél vége óta küzd valamilyen felsőlégúti nyavalyával, így a végén már allergiára, én szénanáthára gyanakodtam. Igen ám, de az nem okoz 39 fokos lázat… így elkezdtünk orvoshoz járni. Ez nem egyszerű itt nekünk, lévén Apa otthoni alkalmazásban van, így a biztosításunk is otthoni, itt csak azt a bizonyos EU-kártyát használhatjuk. Ezt azonban az orvosok nem szeretik (van, aki le is tagadja, hogy ismeri), mert plusz munkájuk van vele. Enélkül azonban fizetnünk kellene az ellátásért és a gyógyszerekért is, igen tetemes összegeket. Tudni kell, hogy itt a gyerekeknek a gyógyszer ingyenes, ha a szülők biztosítottak. Szóval olyan orvost kell találni, aki elfogadja és vállalja az EU-kártyás ellátást. Nem volt könnyű. Az utcánkban van egy gyerekorvos, igen jó hírű. Megkörnyékeztük még a télen, és azt mondta, persze, semmi akadálya, bár ilyen betege még nem volt, de biztosan megoldható. Azóta azonban szerencsére nem mentek bele annyira egyik betegségbe sem, hogy azt mi, a korábbi tapasztalatok alapján ne tudtuk volna kikúrálni. Most azonban ez a hányásos-lázas roham megijesztett minket, mert itt még a csapból is az EHEC folyik. Szóval, pár nap után, mikor még mindig nem akart a Nagyobbik jobban lenni, levittem a doki bácsihoz, hogy nézzen rá, mondja meg, hogy semmi komoly. Nem kellett időpontot kérnünk, csak érjünk oda ekkor meg ekkor. Mi odaértünk. (Azt, hogy ketten voltak előttünk, és rengetegen utánunk, de összes utánunk érkezőt is behívták előttünk, minket a rendelés legvégére hagyva, nem említem, nem szövök összeesküvés elméletet, csak lenyelem) Lényeg a lényeg, végre véget ért a rendelés, és minket is behívtak. A doki bácsi benézett a torkába és a fülébe, és megállapította, hogy igaz, hogy gyulladt mindkettő, de nem lát semmi komoly bajt, úgy látja, hogy a Nagyobb is jól van, jól néz ki, és ha nincs láza, akkor másnap már oviba is mehet. Fújja az orrát és rágózzon sokat. Ha viszont lázas, 2 napig legalább, akkor menjünk vissza, néz egy vértesztet. Ezek csupa jó hírek, másnap akkor irány az ovi. Estére azonban 39 fokos volt megint a láza. Ennek azért már a fele sem tréfa.
 Még a hétvégén találtunk a neten egy itt élő magyar fül-orr-gégész doktornőt, akivel felvettem a kapcsolatot és már másnap mehettünk is. Az EU-kártyánk első körben itt is gondot okozott, először privát betegként akarták a Nagyot ellátni. Megjegyezném azonban, hogy itt soron kívül behívtak minket, és olyan ellátást kaptunk, amit otthon csak magánrendeléseken tapasztaltunk. Folyamatosan mosolyogtak, kedvesek és alaposak voltak, minden vizsgálatot elmagyaráztak. Végül mikor receptírásra került volna a sor, rájöttek, hogy privát betegként a gyógyszerek marha drágák lesznek nekünk, és ezt nem akarták, így addig-addig morfondíroztak, míg végül elkezdték az EU-kártyás procedúrát. Így aztán sem az ellátásért, sem a gyógyszerekért nem kellett fizetnünk. Meg kell, hogy mondjam, hogy nagyon-nagyon régen csalódtam kellemesen magyarokban. De ebben a családban (merthogy a férj is, és a lányuk is itt dolgozik orvosként), ezekben az orvosokban, most igen. A diagnózis ellenére is szebbé tették a napunkat azzal, hogy kedvesek voltak, hogy láttuk az igyekezetüket értünk, hogy segíteni próbálnak.
A doktornő azonnal látta, hogy gond van, hogy ezt nem lehet szimpla orrfújással elintézni, mert Petyának arcüreggyulladása van, és ez okozza a fül-, orr- és torokgyulladást is. Hallásvizsgálatot is csináltak, mert mondtam. hogy panaszkodik rá a Nagyobbik, hogy nem hall rendesen, és sajnos, igaza volt. Azt mondta a doktornő, hogy úgy hall, mint aki víz alatt van. Kaptunk mindenféle pirulát, és kontroll 3-4 hét múlva. Ha ügyes, és szépen gyógyul, visszahúzódik a megduzzadt orrmandula is, akkor még a műtétet is megússza. Reméljük, így lesz.

2011. május 30., hétfő

Keresztelő és Dinópark


Szombatra keresztelőre voltunk hivatalosak. Egyszerre két keresztelőt tartottak, két kis unokatestvérét. Mi a zimbabwe-i barátnőm kislányáéra voltunk hivatalosak, én, mint leendő keresztanya. Persze ez sem ment zökkenőmentesen…
Szerdán éjjel a Nagyobb elkezdett hányni, majd belázasodott. Pénteken már kicsit jobban volt, nem hányt és láza sem volt, így úgy döntöttünk, hogy elutazunk. Megvettük az alkalomhoz illő ruhákat, az ajándékot, és én még egy hatalmas tortát is sütöttem a kislányoknak. A keresztelő tőlünk kb. 350 km-re volt, így elég messzire kellett mennünk. A fiuknak feltettük a DVD lejátszót, hogy kibírjak valahogy az utat. Útközben egy gyors ebédre megálltunk és pont egy átöltözésnyi idővel előbb be is futottunk. Az ünnepség szép volt és vidám, sok-sok énekkel, legtöbbje angolul is, tekintetbe véve az anyuka és az egyik nagyi származását. Az ezt követő kerti parti pedig pazar volt. Volt ott minden, mi szem s szájnak ingere, rengeteg itallal, tortával, majd az esti grillezéssel. A fiúk is nagyon jól érezték magukat, mert rengeteg gyerek jött össze, és mivel szinte kivétel nélkül csak lányok, így a Nagy el volt kényeztetve, folyamatosan a lányok gyűrűjében volt. Késő estig futkároztak a kertben, élvezték a hatalmas szabad területet, a kis kerti tavat, benne az aranyhalakat, a lufikat, és persze a kitelt lavórnyi édességet. Mi éjszakára is ott maradtunk, a vendégek zöme pedig éjfél után távozott.
Mivel másnapra a fiuknak beígértünk egy dinóparkot, így a Nagy szinte aludni sem bírt. Reggel pedig már fél 6-kor riadót fujt, hogy akkor indulunk?
Persze a házban még mindenki aludt, így gyorsan letusoltunk, összepakoltunk, kicuccoltunk a kocsiba, amikor is felkelt a Nagymama, és invitált minket reggelire, tudván, hogy utána mi mennénk is tovább a parkba.
Igen ám, de az előző esti buli teljes maradványa a kertben maradt (azaz hagyták), így, befogtak minket (na, jó, mi kérdeztünk rá, hogy segíthetünk-e, de nem gondoltuk, hogy a romok javát majd mi – és az egyik lánya - tüntetjük el). Persze szép lassan előkerültek még páran, de nem voltak túl lelkesek a pakolás terén. Végül is fél 11-kor sikerült elindulnunk, ennyit a korai indulásról. J
A Dinopark innen kb. egy órányira volt. Ez alatt a fiuk szépen elaludtak. Naná, alig aludtak pár órát, a riadóztatás előtt, persze mi nagyokat ásítva próbáltuk egymást ébren tartani.
Aggódtunk, hogy későn érünk oda, és nem marad elég időnk, meg a tömeg is nagy lesz addigra, de gondolom a szeles, hűvös idő miatt is (meg ki szeret vasárnap hajnalok hajnalán felkelni egy kis parkozás miatt…) kevesen voltak. Már a bejáratnál hatalmas dinó várt minket. Mivel nem vittünk babakocsit, Roland lába pedig hamar elfárad és megfájdul, ezért béreltünk egy dinókocsit, amit szegény Apa húzhatott egész végig. A fiúk szinte fejvesztve rohantak egyik dinótól a másikig. Annyira izgatottak voltak, hogy azt hittük 5 perc alatt átszáguldunk a parkon. Rengeteget fényképeztünk, a fiúk, amire csak lehetett felmásztak, amit lehetett kiástak, mindent kipróbáltak. Pár óra alatt azonban így is végezni lehet a parkkal. Bent még ebédeltünk egyet, vásároltunk egy kis szuvenírt a boltban, játszóztunk egyet, majd elindultunk hazafelé. Persze a fiúk ismét elaludtak, nagyon kimerültek az új élményektől, a sok rohangálástól, mi pedig megint csak egymást próbáltuk ébren tartani.
A Nagy pedig mintha csak irányítani tudná, estére ismét belázasodott. Egész hétvégén jól volt, mert tudta, máskülönben nem megyünk dinóparkba, de ahogy hazaértünk kezdődött, vagy jobban mondva, minden folytatódott ott, ahol pénteken abbamaradt…

2011. május 22., vasárnap

Mama és Mami látogatóban


A héten itt voltak Mamáék pár napra. Sajnos, nagyon rövid időre, de megpróbáltuk a legjobban kihasználni.
Előtte mindannyian betegek voltunk, majdnem 2 hétig felváltva. Lázaskodtunk, mandula- és torokgyulladás, fülgyulladás és még hasonló ínyencségek értek utol minket. Azonban ahogy megérkezett Mama, mindenki azon nyomban jobban lett. Hát igen, a Nagyik csodákra képesek…
Szóval a látogatás. Kedden este érkeztek, akkor már csak az ajándékok szétosztására és a berendezkedésre volt idő. Másnap azonban a Mamáék elmentek a fiúkkal az Arborétumba és az állatkertbe. Megnézték a helyi kis piacot és a házat, ahol előzőleg laktunk. Én még nem tartottam velük, mert orvoshoz kellett visszamennem kontrolra. Doki után megfőztem a vacsit, és csatlakoztam hozzájuk az állatkertben.
Csütörtökön bementünk a központba megnézni a Dómot, átsétáltunk a „lakatos” hídon, ahol a mienket is megkerestük, majd a Rheinparkban játszottunk egy nagyot. Libegővel mentünk vissza a túlpartra, nagyon élvezték a fiúk. Megcsodáltuk a várost a magasból is. A libegő pont az állatkert bejáratánál tesz ki minket, ahol most csak egy-egy lufit vettünk a fiúknak, majd mentünk a közeli étterembe ebédelni. Nem volt rossz az ebéd, de otthon finomabbakat főzünk. A fiúk összeismerkedtek ott egy kislánnyal, vele játszottak, amíg kihozták az ebédet. Mamáék megkóstolták a helyi sört is, a Kölsch-t. Ebéd után még egy kis sétát tettünk az Arborétumban, megnéztük, amit első nap kihagytak, majd siettünk haza, mert a Nagynak karatéra kellett mennie.
Pénteken Mami nénikéjét mentünk meglátogatni. A fiúkat reggel együtt vittük el az oviba, így most már Mama is láthatta, hová járnak. Persze nem volt zökkenőmentes, mert a fiúk nem akartak elválni Mamától. Olyan kis szomorúak voltak. Előttünk azonban 250 kilométer állt, nem akartuk a fiúkat magunkkal citálni. Az út jó volt, jól tudtunk haladni, sehol se tévedtünk el, még virágboltot is találtunk a legvégén. Vettünk Rézi néninek egy szép kis csokrot.
Mami Rézi nénivel, negyven évvel ezelőtt találkozott utoljára. A háború választotta el annak idején a családot, akiknek legtöbbje ide került. Nevezetes nap volt ez a találkozás, nemcsak azért, mert negyven éve nem látták egymást, hanem azért is, mert Rézi nénit és családját, 65 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon telepítették ki Magyarországról. Rézi néni már 85 éves, de olyan fiatalos és olyan fürge, hogy otthon ezt nagyon sok idős ember megirigyelné. Nagyon finom ebéddel várt minket, és még kétféle tortát is sütött a délutáni kávé mellé. Mamával elmentünk egy kicsit sétálni ebéd után, hogy Mamiék kettesben maradhassanak, beszélgethessenek egy jót. Pár órácskát tudtunk csak maradni, mert még várt ránk a hosszú hazaút. Nagyon jól éreztük magunkat Rézi néninél. Hazafelé elkapott minket egy hatalmas eső, csak araszolni tudtunk és alig láttunk ki a kocsiból, de ettől eltekintve nyugodt utunk volt. Otthon megvacsiztunk, lefektettük a fiúkat, majd ismét felkerekedtünk, hogy vegyünk egy kis szuvenírt az otthoniaknak. Boltozás után pedig egy nagyot beszélgettünk. Éjfél is elmúlt mire ágyba kerültünk.
Szombaton már csak pihengettünk. Mi Mamival itthon, ami alatt egy gyors ebédet összeütöttem, Mama pedig elment a Naggyal focizni, játszóterezni. Ebéd után pedig már indulnunk is kellett a reptérre. Kalandos utunk volt, mert a sok útjavítás és lezárás miatt, hatalmas dugok voltak, így ahol csak lehetett nyomtuk a gázt, hogy le ne késsék Mamáék a gépet. Úgy estünk be a reptérre. Nagy búcsúzkodásra már időnk se volt. Gyors puszi, és már rohanniuk is kellett becsekkolni. Maminak a személyijében keresték a lejárat dátumát, és mivel magyarul volt benne, hogy ez már örökre érvényes, ezen problémáztak egy kicsit, ezzel is húzva az időt. Végül szerencsésen feljutottak a gépre, ablakhoz is sikerült ülniük, és jó útjuk volt hazáig. Papa pedig finom halászlével várta a nagy vándorokat.
Jó volt, hogy itt voltak. Reméljük, ők is jól érezték magukat. Már most várjuk a következő látogatást.

2011. május 7., szombat

Delfin 5 – Besuch im Weltall


Pénteken a Nagy is megcsinálta a tesztet, neki már a második részt („látogatás az univerzumban”) kellett a koránál fogva. Ez a teszt is inkább egy játék, mintsem egy vizsga. Elmondása szerint nagyon jó volt, élvezte.
Itt megtekinthető a tesztlap. Elég összetett, átfogó feladatok vannak benne a nyelvi tudás feltérképezésére. Petyusnak jól ment a szóértés, a mondatismétlés, a rím és kezdőhang felismerés, a szótagolás, és kevésbé a nyelvtanibb rész, mint például a többesszám-képzés.

A tesztelő óvó néni nagyon megdicsérte. Azt mondta az apukájának, hogy az eddig nála vizsgázó idegen nyelvű gyerekek közül, ő teljesített a legjobban, Ilyen eredményt nem német anyanyelvű ovis még nem ért el nála korábban. Hát kell ennél nagyobb dicséret? Annyira, de annyira büszkék vagyunk rá.
Persze, neki is kell majd heti egyszer nyelvi fejlesztésre járnia, hisz az anyanyelvi kortársaihoz képest van még lemaradása, de akkor is… Pár hónapja jár csak oviba…


(Diagnostik, Elternarbeit, Förderung der Sprachkompetenz In Nordrhein-Westfalen bei 5-Jährigen)


Kötelező nyelvi teszt 5 éveseknek

2011. május 5., csütörtök

Delfin 4 – Kötelező nyelvi teszt


Tegnap a Kicsinek Delfin tesztje volt. Ez egy olyan kötelező nyelvi teszt, amelyen itt minden 4. életévét betöltött gyermeknek át kell esnie.
A teszt két részből (Stufe 1 és Stufe 2) áll, körülbelül 20-25 perces, és a gyermek ovijában csinálják. Játékos formában történik, olyan, mint egy társasjáték.
Az első rész (Stufe 1), - amelyen a Kicsi most részt vett- témája „állatkerti látogatás” (Besuch im Zoo).  Négy feladatban pontozták. Ehhez értenie kellett a feladatot, majd végre is kellett hajtania. (Volt utasítás végrehajtás, szó- és mondatismétlés, képleírás)
Mint ahogy az várható volt, a Kicsi nem teljesített túl fényesen (papírforma szerint), mi mégis elégedettek vagyunk vele, mert az ovo néni szerint mindent megértett, csak nem beszélt, és ugyebár ez egy beszédfelmérő teszt. Nincs ezzel semmi gond. Van két éve, hogy a lemaradását (ami lényegében nem is lemaradás, hiszen ő, csak január óta tanulja a németet) behozza, és az iskolára kész legyen. Ehhez majd minden segítséget meg is kap. Ugyanis a teszt nemcsak felméri őket, majd hagyják nőni őket tovább, mint a dudvát, hanem ez alapján különböző fejlesztéseket kapnak. És ez jó. Hiszen, olyankor külön velük, kis csoportokban (2-3, max. 4 fős) foglalkoznak.
Holnap pedig a Nagynak lesz. Neki ez a rész kimaradt, így o majd egyből a második résszel kezd. Meglátjuk, hogyan teljesít. Nagyon kíváncsi vagyok, mert o már nagyon sokat beszél németül, most kiderül, hogy a kortársaihoz képest milyen jól… 

2011. május 3., kedd

Boldog Születésnapot Kisfiam!

Igen, ma betöltötte Kicsi a negyedik születésnapját. Isten éltesse sokáig!
A következő bejegyzésem Róla fog szólni...

Ezzel a dallal köszöntjük:
Boldog Születésnapot!

2011. május 2., hétfő

Az élet napos oldala

A mi városrészünknek is van egy picinyke kis bevásárló utcája. Tényleg pici, csak pár bolttal, étteremmel és kávézóval. Nagyon hangulatos, főleg most. Most, hogy az út menti akácfák virágoznak. Szinte végig, csak akácfák vannak, és ez olyan bódító illatot eredményez, hogy az ember szinte beleszédül. Tömény akácillat. Isteni…
A nap is olyan csodálatosan süt. Talán nem véletlen… Holnap nagy nap lesz!

Always Look on the Bright Side of Life

2011. április 30., szombat

Egy éve...

Pontosan egy éve történt, hogy a kis autónkat telepakoltunk az általunk nélkülözhetetlennek vélt dolgok halmazával és nekivágtunk az útnak. Akkor még csak 3 hónapnak indult, de már egy évnél tartunk. Történt velünk jó is, rossz is, de szerencsére a jó van túlnyomó többségben.
Ez alatt az egy év alatt egyszer költöznünk is kellett, mikor lejárt az első 3 hónap. Sajnos nem tudtuk meghosszabbítani az akkori szerződést, így új lakást kellett találnunk. Szerencsére pár utcával arrébb, ez sikerült is. Csendes környéken, egy napos, csoda helyes lakást. Nagyon szeretünk itt lakni azóta is.
A Nagy elkezdte az ovit augusztusban, de sajnos az nem indult jól. Azt hiszem ez volt az egyetlen rossz, az eddigi ittlétünk alatt. Igaz, ez jelentős volt. A Nagy rosszul érezte itt magát, a gyerekek sokszor bántották, és az ovonők se álltak mellé, nem segítették. November elején kivettük és átírattuk egy katolikus oviba. Itt figyelembe vették, hogy minden új neki, nem beszél németül és úgy gondolták, hogy a testvér ottléte segíteni fogja a beilleszkedést, így a Kicsit is felvették. Januárban kezdhették is mind a ketten. Talán 2-3 alkalom volt az első hetekben, mindkét fiúnál, amikor reggel pityeregtek, hogy nem szeretnének menni, de többször nem, és az óta imádnak menni. A Nagy azóta már ért és beszél, a Kicsit pedig nagyobb lányok karolták fel, így könnyítve a beilleszkedést. A Nagy azt mondta, hogy már a Kicsi is ért és beszél, bár ezt mi még nem hallottuk. Szóval az ovikérdés megoldódott ezzel a jó kis ovival.
A Nagy elkezdett karatézni, amit az óta is imád. Illetve jövő héten sakkozni is elkezd, reméljük az is tetszeni fog neki.
A Kicsi egyelőre nem jár különórákra, bár úszásra kellene, de egyelőre a nyelv miatt aggódunk.
Mi is történt még…
Bejártuk a környékbeli állatkerteket, szabadtéri mászóka-parkokat, játszóházakat, voltunk Belgiumban és Hollandiában, a fiuk először repültek (aztán többször is), voltunk jó párszor Magyarországon és… és még annyi minden történt…  annyi jó dolog…

Persze ott a másik oldal, a család is. Nem látjuk őket annyit, mint amennyit szeretnénk, főleg a fiuk. Nekik sokkal nehezebb volt, hogy a Nagyik nem jönnek annyit, mi nem megyünk annyit. Igaz, otthon se heti rendszerességgel találkoztunk, mert távol laktunk tőlük, de azért ennél sűrűbben. Azért amennyiszer csak lehet, kijönnek, vagy mi megyünk haza. Olyankor kiélvezzük az együtt töltött időt, amennyire csak lehet.

Reméljük, hogy még sokáig itt lehetünk, hogy a fiúk elkezdhetik itt az iskolát, hogy mi Nagyok is megtanulunk németül végre, és folytatódhat a nagy utazásunk…

2011. április 27., szerda

Húsvétolás Hollandiában

Idén a Húsvétot Észak-Hollandiában töltöttük. Négy napos kiruccanást tettünk, ami alatt jó sok helyen megfordultunk. Voltunk hatalmas virágos kertben, skanzenben, vízi parkban, tengerparton, de nézzük szép sorjában.
Gyors felsorolás, majd szép lassan, ahogy az időm engedi, és ahogy az ihlet megszáll, úgy írom meg részletesen is a beszámolókat.
Tehát akkor lássuk:
1. nap:  Alkmaar – Sajtpiac, városnézés
Szélmalom múzeum (ebbe, útban a hotel felé botlottunk)
2. nap:  Harderwijk – Dolfinarium (hatalmas vízi állatkert, rengeteg show műsorral)
3. nap:  Lisse – Keukenhof Garden (ez egy hatalmas virágoskert, több millió tulipánnal, nárcisszal, jácinttal. Érdekessége még, hogy évente csak 2 hónapra nyitja meg a kapuit)
4. nap: Enkhuizen – Zuiderzee Museum (skanzen)

Ezeken kívül szinte mindennap kimentünk a tengerpartra, kétszer átmentünk a rövidebbik (de ez is közel 30 km hosszú) gáton, ami a tengeren vezet keresztül, fotózkodtunk tulipánföldek közepén, csodáltuk a gazdag madárvilágot, és próbáltuk megtalálni Nils Holgersont, vagy legalább a  lúdját, Mártont.
Az időjárás is nekünk kedvezett, hiszen végig csodálatos, meleg (25-30fok), napsütéses idő volt, egyetlen felhő nélkül.


2011. április 26., kedd

Húsvéti tojások

Két napig készültek ezek a tojások a fiúk ovijának. Összesen 100 darab. Sajnos, a Kicsi lebetegedett, így ő nem tudta személyesen odaadni a kis csoporttársainak, de a Nagyobb lelkesen, az egész ovinak maga osztotta ki. A gyerekek örültek, az óvó nénik meghatódtak…
Egyenként becsomagolva:

Kutya projekt

Eljött az ideje, és igazából már meg is érdemelte az alvós kutyus, hogy a pocakját telitömjem. Még 2003-ban kaptam Valentin-napra Apától, azóta szegényke kispárnaként funkcionál. A használat és a sok mosás már igencsak megviselte…
Ilyen volt:

Ilyen lett:

2011. április 18., hétfő

Egy kedves, szerető és boldog család



Igen, ezek mind-mind mi lennénk. Vagyis ezt mondta ma reggel a metrómegállóban egy idegen nénike rólunk. Épp a belvárosba tartottunk hármasban, azaz a Családfenntartó a Kisebbik és én, amikor észrevettem, hogy egy idősebb néni mosolyogva figyel minket. Alighogy erre felfigyeltem, már mellettünk is termett és széles mosollyal magyarázott nekünk hevesen. Igen, németül. És mivel gondolom nem látta az értelem egyetlen halovány szikráját sem megcsillanni a szemünkben, így zavartan rákérdezett, hogy nem értettük? Nem, sajnos nem. Nem gond, lassabban elismételte az egészet. Természetesen még mindig azzal a boldog mosollyal az arcán. Ekkor már megértettem. Azt próbálta a tudtunkra adni, hogy mennyire örül az ő szíve (tényleg így mondta), hogy ilyen kedves, szerető és boldog családot lát, mint amilyenek mi vagyunk. Hajjaj, ha látta volna a teljeset, a Nagyobbikkal kibővültet J
Szóval ezek lennénk mi. Ilyennek lát minket egy kívülálló. Egy idegen. És ez nem csak a látszat...
Azt hiszem, ez az én szívemet is örömmel tölti el…

2011. április 11., hétfő

Rheinpark, azaz grillezés a Rajna-parkban

Na, hol vannak a fiúk?

Vasárnapra, ebbe a parkba terveztünk egy közös grillezést a zim barátnőmékkel. Ez talán az egyik legszebb park itt Kölnben. Hatalmas, minden korosztálynak megfelelő játszótere van, bicikli- és sétautak, szökőkutak, ide érkezik az állatkerttől a függővasút, van egy kisvonat, ami körbe-körbe jár a park körül, és nem utolsó sorban a Rajna-parton fekszik. Jó időben zsúfolásig van (sajnos). Szóval mi is úgy döntöttünk, hogy itt fogyasztjuk el a magunk által elkészített vasárnapi ebédet. Természetes volt, hogy biciklivel megyünk, ami azt jelentette, hogy a szekeret most is csordultig töltöttük, a Kisebbik mögöttem utazott, a Nagyobbik sajáton tekert, a Családfenntartó pedig küzdött a szekérrel.
Időben érkeztünk a parkba, azaz szinte még senki nem volt rajtunk kívül. Kivéve egy két lézengőt, és egyetlen egy nagyobb társaságot. Ebből a társaságból szinte azonnal kivált két picurka totyogó és megtámadta a labdánkat, amivel épp a fiúk kezdtek focizni. Egy ideig csak messziről kémlelték a szülők, majd az egyik anyuka csatlakozott a két Picihez és a Családfenntartóval próbált szóba elegyedni. Mikor mondta, hogy csak angolul beszél, majd kiderült, hogy Magyarországról jöttünk, akkor erős akcentussal, kérdezte, „hogy akkor te beszélsz magyarul?” Mint kiderült, az apukája Magyarországról disszidált 56-ban, az anyukája német. Elég jól beszélt magyarul, de azért érződött, hogy nem az „anyanyelve”. Még párszor egymás mellé keveredtünk, váltottunk pár szót, majd egy „reméljük, találkozunk a magyar oviban”-nal elköszöntünk egymástól. Szóval kicsi a világ, mindenhol ott vannak a magyarok, így vagy úgy…
A barátnőmék persze késtek. Tudni kell róluk, hogy a minimum egy óra késés az teljesen normális náluk… és azt mondanom se kell, hogy ez mennyire bosszantó olyanoknak, akik szinte sosem késnek… hát igen, feszültek voltunk rendesen. A fiúk egy percre sem akartak a pléden maradni, ami érthető, ha ilyen szuper játszón vagyunk, de így meg mi nem haladtunk a grillezés előkészületeivel. Végül befutottak a barátnőmék, kezdődhetett a sütögetés. Ahhoz képest, hogy náluk a 9 hónapos kislány szinte semmi ilyesmit nem eszik még, a mi két fiúnk meg ilyen izgalmas helyen képtelen megülni és az evésre koncentrálni, mi lesütöttünk vagy tíz főre elegendő húst és kolbászt, plusz ők káposztasalátát, mi pedig sopszkát csináltunk. Végül több mint a felét bedobozolva hazahoztuk…

Mindent figyelembe véve jó kis buli volt (eltekintve attól, hogy a fiúknak ismét sikerült eltűnniük, és ezzel ránk hozni a frászt). Legközelebb viszont tuti nem ide tervezzük a grillezést. Persze, szuper hely olyan társaságoknak, ahol nincsenek fürge, de még állandó felügyelete szoruló aprónépek, mert ekkora tömegben szemmel tartani őket, és mellette nem a grillen felejteni az ebédet, szinte lehetetlen.

2011. április 8., péntek

Zsúfolt hét


A héten a Családfenntartónak ismét Saarlouisba kellett mennie, így a fiúkkal egyedül voltunk egész héten. Persze ez nem jelenti azt, hogy unatkoztunk volna. Sőt… Valahogy jóval zsúfoltabb hetem volt, mint eddig. Jó leginkább a kapcsolataimat ápoltam, de akkor is… J
A délutánok, a fiúkkal is mozgalmasan teltek. Voltunk állatkertben, ahol megvettük az idei első fagyit:

Voltunk karatén, ahová a Nagyobbik jár. Addig a Kisebbik kint biciklizett. Már egész jól megy neki (futóbiciklije van), ezért arra gondoltunk, hogy a megörökölt kétkerekűt kipróbáljuk, hátha menne az is. Meglátjuk…

Szerdánként pedig új programom lett. A zimbabwei barátnőm szólt, hogy kezdődik egy külföldi nőknek szóló csevegős, egymást segítő kurzus, mi is csatlakozzunk. Megvolt az első alkalom. Egyelőre csak öten voltunk, de bizakodóak, legalább 20 nőre számítanak. Beszédgyakorlatnak nem lesz rossz. A terv az, hogy egy nagy családdá váljunk, hiszen mindenkié az anyaországában maradt. A tervek szerint megismerjük egymás kultúráját, ételeit, táncait, dalait, átsegítjük egymást a migrációs nehézségeken. Kíváncsian várom, hogy mi fog ebből kisülni.

A Nagyobbik egyre jobban halad a némettel (ez rólunk szülőkről sajnos nem mondható el). Mikor karatén voltunk a héten (ahol tudják, hogy mi külföldiek vagyunk), a Nagyobbikkal egy Anyuka próbált szóba elegyedni. Kérdezte, hogy ért egy kicsit németül? Mire ő, hogy nem, nem kicsit, nagyon jól és beszél is jól, aztán pár szó után elvesztettem a fonalat. Rögtön megjelent a lelki szemeim előtt egy filmrészlet. Régről, még gyerekkoromből. Amiben egy – azt hiszem – kínai családról volt szó, ahogy Amerikába emigráltak. A szülők mindenben a kislányukra hagyatkoztak, mindenhová ő ment velük tolmácskodni. Minden felnőttes dolog elintézésekor. Sosem, hittem, hogy egyszer akár ilyen helyzetbe is kerülhetek, és ez majdnem annyira el is szomorított, mint amennyire a mellem dagadt a büszkeségtől, hogy a nagyfiam pár hónapos ovizás és Anizés után, így képes elcsevegni németekkel.
Ma késve – magamhoz képest – értem oda az oviba értük. A Kisebbik épp a hatalmas mászókát mászta meg az ovo bácsival, a Nagyobbik pedig a barátaival játszott önfeledten. Kifelé menet pedig megjegyezte, hogy nem lehetne minden nap eddig maradnia? Vagy addig, míg be nem zár az ovi? Hát igen, megszerette.

Pár napja észrevettem, hogy miközben nagyon magyaráz, rákérdez egy-egy szóra. Németre. Hogy magyarul azt, hogy is mondják? Majd beillesztve folytatja a csevegést.
Az első alkalom, amikor ilyesmit csinált a járda nem jutott eszébe. Olyan édesen próbálta körülírni, de hát barchobában nem vagyok valami jó J „Tudod Anya, amin az emberek mennek:” Majd valami drjá-hoz hasonlót kezdett mondani… Akkor esett le…

2011. április 5., kedd

Ovis kisegítő voltam

Ebben az oviban van arra lehetőség, hogy egy-egy délelőttöt a gyermekük csoportjában töltsenek az anyukák (vagy a vállalkozó kedvű apukák). Én is jelentkeztem erre pár hete. Ma jött el az én napom.
Nem mondom, hogy nem voltam berezelve, főleg azért, mert aggódtam, hogy miképpen fogok majd kommunikálni a kis porontyokkal. Mert ugyebár az egy dolog, hogy megértem (nagyjából), hogy mit is szeretnének, de arra reagálni is kell/ene, a kérdésekre pedig választ várnak…
Szóval ma reggel kissé remegő térdekkel bevetettem (igazából besomfordáltam) magam a Kisebbik csoportjába. El kell, hogy mondjam, ő nagyon szerencsés, hogy ilyen korán bekerülhetett az oviba, mert így, mint édes kis pici fiúcskát jobban el- és befogadják. Főleg a nagyobb lányok. Van két 5 éves kislány, akik folyamatosan foglalkoznak vele, felváltva. Közülük az egyik engem is „pártfogásába” vett. Nagyon édesek voltak.
Az elején nem igazán találtam a helyem, a Kisebbik se akart elengedni egy pillanatra sem. Aztán én elkezdtem játszani a kis Pártfogómmal, a Kisebbiket pedig kihívta a folyosóra a másik kislány. Próbáltam később becsatlakozni a többi gyerekekhez is, több-kevesebb sikerrel. Aztán kimentünk az udvarra, ahol a Kisebbik kizárólagosan magának akart, míg a Nagyobbik tudomást sem vett rólam, annyira felszabadultan játszott a csoporttársaival.
Annyira jó volt látni ebben a közegben is a fiúkat. Leginkább a Nagyobbikat, akinek az első itteni ovija igencsak mély nyomokat hagyott benne. De ez már a múlté. Most olyan önfeledten játszott, egyfolytában csacsogott, nevetett, futkározott. Boldog volt. A Kisebbik is hasonlóan érezheti magát, mert őt is folyamatosan terelgették a lányok. Míg ott voltam is, sokszor játék közben eszükbe jutott a Kisebbik, és a nevét kiáltva keresték, hogy minden rendben van-e vele.
Jó nap volt, de azt nem mondanám, hogy ezt mindennap be tudnám vállalni.
És bár eddig is éreztem, hogy mennyire nehéz volt a fiúknak bekerülni egy olyan környezetbe, ahol senkit nem értenek, és ahol senki nem érti őket, de most egy picit át is élhettem. Pedig én még értettem is a lényeget, legtöbbször… Nagyon büszke vagyok rájuk!

2011. április 3., vasárnap

Flora und Botanischer Garten és Kölner Zoo



Mivel reggel mégsem szakadt az eső, ahogy azt beharangozták, úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a szabadba, de csak ide a közelbe, mert azért felhős volt az ég. A választás a Botanikus kertre esett, ami csak pár percre van tőlünk gyalogosan. Nagyon szép volt. Rengeteg tulipán, jácint és jázmin nyílott minden felé. Eszméletlen illatot árasztottak. Nagyon sok fa is virágzott éppen, a legszebbek a magnóliák voltak. Néhány kép:

Ez után úgy döntöttünk, hogy az állatkerten keresztül sétálunk haza, aminek a főbejárata szemben van a Botanikus kerttel, a hátsó bejárata pedig pont a mi utcánk elején. Pont ezért, nagyon sokszor „vágjuk le az utat” az állatkerten keresztül. Bent leginkább játszótereztek a fiúk, majd megéhezvén vettünk egy naaaagy családi sült krumplit. Közben persze megérkezett a megjósolt eső is, de ez senkit sem tántorított el a további állatkertezéstől. Vasárnap lévén volt pár sátor is felállítva, mindenféle érdekes bemutatóval, foglalkoztatóval. A Nagyobbik a papírkészítést próbálta ki, elefánt kakiból. Ezt a végén haza is hozhatta. Néhány kép erről is:

2011. április 2., szombat

Mintha tengerparton lettünk volna

Mivel már jó előre beharangozták itt, hogy szombaton nyári meleg lesz, tudtuk, hogy kihasználjuk, és a szabadban töltjük.
A választás a Rajna-partra esett, ahol egy kis grillezést terveztünk. Még korábban beszereztünk egy egyszer használatos kis komplett grilltálcát és pár grillezni való kolbit. Köretnek az elmaradhatatlan anyós-féle krumplisalátát készítettem el, már előző este.
Délelőtt elmentünk a helyi kis piacra, mert a Nagyobbik szeretett volna egy virágot a szobájába. Ő egy piros cikláment választott, én pedig az ebédlő asztalra egy csokor tulipánt.
Otthon gyorsan összepakoltuk a fél házat, majd betuszkoltuk a szekérbe, biciklire pattantunk, és megtámadtuk a Rajnát.
Ott rövid keresgélés után meg is találtuk a legjobb helyet. Homokos és sekély part. Mivel meghívtuk a Családfenntartó egyik kollégáját is, így őt még megvártuk a sütögetéssel. A fiúk persze azonnal nekivetkőztek és rohantak a vízbe. Persze csak max. térdig, de onnantól szinte ki se lehetett őket csalogatni a vízből. Pedig még borzasztóan hideg ám. Nekem elég volt egy kis lábujjmártogatás is. Bőven.
Szép lassan megtelt az egész part. Nagy volt a nyüzsgés, de mégse éreztük azt, hogy egymás szájában lennénk. Sok családdal ott volt a kutyájuk is, de soha nem jöttek oda és nyaldostak körbe minket, vagy a cuccainkat.

Mi kezdetben nem voltunk annyira merészek, mint a német családok, akik a gyerekeket azonnal pucérra vetkőztették, és hagyták őket nagyokat pancsolni. Mi a max. térdig szintnél megmaradtunk. Egy darabig. Aztán a Kisebbik megbotlott és belehasalt a vízbe. Akkor mindkettőt kisgatyára vetkőztettük, és onnantól kezdődött a „vödörrel egymást locsoljuk” játék. Majd vizesen, átfagyva, ugye milyen jól tud esni a meleg homokban hempergés? Hát nagyon. Főleg a Kisebbiknek. Ő már ruhában is „úszott” a homokban, ám kisgatyában ez nagyobb mókának bizonyult. Jah, és hogy vittünk magunknak piknikplédet? De minek. Az első 10 perc után már csak itt-ott villantak elő a pléd mintái. A homok csodásan beterítette.

Aztán elkezdtük a sütögetést is. Tapasztalatunk nem lévén, elég bénán indítottunk. Korábban nem olvastuk el, hogy csak kb. 15 percig „működik”. Igen, de honnan számolja a 15 percet? A begyújtástól? Vagy mikor már csak parázslik? Szóval paráz(s)tunk rendesen, hogy a kolbik és husik nem fognak megsülni. Végül csak sikerült. Igaz, kissé sercegett a fogunk alatt, mármint a rátapadt homok. De ettük rendíthetetlenül.

Ebéd után pedig maradt a lustálkodás. A fiúk tovább pancsoltak, kagylót gyűjtöttek, kincset ástak, bóklásztak a parton, mi pedig elterülve a homok lepte pléden kortyoltuk a sercegő tejeskávénkat.
Lepirulva, kitikkadva, de tele boldogsághormonokkal pattantunk ismét nyeregbe, és indultunk haza.

2011. április 1., péntek

Márciusban történt

Ovis farsangoltunk, ahol a Nagyobbik dinó, a Kisebbik pedig kalóz volt.

Hazamentünk Magyarországra kocsival mindannyian egy hosszú hétvégére. A Kisebbiknek megvolt a pszichológiai tesztje, ahol remekelt. Nagyon sokat fejlődött az elmúlt egy évben.

A Családfenntartó ismét odavolt egy hetet Saarlouisba.

Két hétvégén is ovis rendezvény volt. Az elsőn nyitott nap, a másodikon pedig bolhapiac. Mindkettőre elvállaltam én is, hogy sütök sütit, amiknek az eladásából befolyt összeget az ovira, a gyerekekre költik.

A két rendezvény között én a Kisebbikkel ismét hazamentem Magyarországra, de most repültünk. Otthon a Koraszülött utógondozóba kellett mennünk az éves kontrolra.

Ezen a hétvégén a Nagyobbik az apukájával átugrott Hollandiába. Majd hazafelé megnézték a Weeze-ben lévő katonai múzeumot.

Visszajött Zimbabwe-ből a barátnőm, ahonnan apró kis meglepetéseket hozott nekünk. Megkért, hogy legyek a kislányuk keresztanyukája. A keresztelő májusban lesz…

A hétvégéken pedig biciklizni voltunk, amikor csak az idő engedte…

2011. március 31., csütörtök

Szemüveg-javíttatás és egy új ülés

Ha kedd, akkor Ani. Vagyis ilyenkor mindig Ani van a fiukkal délután. Van olyan, hogy csak a Nagyobbikkal, de egyre gyakrabban itthon hagytuk a Kisebbiket is velük. A héten viszont mikor hazajöttünk azzal fogadtak, hogy összetört a Kisebbik szemüvege. Ami igen nagy probléma, mert még anno otthon csináltattuk (ott se volt olcsó), és februárban cseréltettünk benne lencsét. Szóval nem repestem a hírtől, hogy valószinűleg mehetünk itt egy újat csináltatni.
Büntetésként egy hét teljes tv megvonást kaptak a fiúk. Valamint, hogy a Kisebbik egy darabig nem maradhat Aniékkel.
Másnap pedig nyakamba vettem a varost, es próbáltam kideríteni, hogy javítható-e, ha nem, akkor mennyi egy új, es annak beszerzésének mi a módja itt.
Elsőként egy optikusnál próbálkoztam, aki nem tartván ezt a keretmárkát, két lehetőséget javasolt. Az egyik, hogy egy kisebb keretbe csiszolja a meglevő lencsét (ez lehetetlen, mert így is picuri keretről van szó, ha ennél kisebbe kerül a lencse, akkor az mar baba méret lenne), a másik, hogy egy teljesen újat csináltatunk. Első körben az új szemüveg arat olyan 300Eur-ra saccolta, amiben egy antireflex lencsepár és egy titán bevonatú strapabíró, márkás keret lenne. (persze végül egy kb. 90 eurós pakkot is mutatott, amiben minden benne lenne...azért ez elviselhetőbb összeg máris)
Persze a lencse árát megspórolhatjuk, ha van orvostól származó receptünk, akkor csak az antireflex bevonatot kellene fizetni, maga a lencse ingyenes. Igen ám, de nekünk nem itteni biztosításunk van… Mindegy, elkértem az eladótól a legközelebbi szemész címet, gondoltam teszek egy próbát. El is mentem, ahol persze senki nem beszelt angolul, így nagy nehezen, de végül is megértettük egymást. Az EU kártyánkat nem fogadjak el, csak sürgősségi esetekben (mondjuk ez nem az?), és fizetni kell a vizsgálati díjat, 10 Eurót. Gondoltam, még ha fizetek is 10 Eurót, akkor is megspórolok a lencsén közel 100-at. Szóval oké, mondom, akkor legyen, jönnénk. Mikor elővettem a szemcsit, látták, hogy gyerekméret (igaz, hogy azzal kezdtem, hogy a 4 éves fiam szemcsije eltört…), rögtön mondták, hogy jaaa, a gyerekeknek ingyenes a vizsgálat. Remek. Akkor másnap itt vagyunk mind a ketten. Szuper.
Azért, hogy a régi lencséket se kelljen kidobni, gondoltam megkeresem a keretet gyártó céget (akik történetesen németek). Sajnos, ők csak viszonteladóknak forgalmaznak. Közben találtam egy optikát a neten, itt Kölnben, akik mondták, vigyük be a szemcsit, megnézik, mit tehetnek. És lőn, 10 perc alatt, 5 euróból a szemüveg ismét a régi.
Az optikustól hazafelé pedig találtunk egy kitett autós gyerekülést, amit alapos tisztítás es egy kis javítás után, már használhatunk is. Így nem kell a meglévőket pakolászni a két kocsi között. Hippiájéééé…

2011. március 30., szerda

Sportos reggelek

Igen, végre eljött ennek is az ideje. Most már tartósan is ezer ágra süt a nap, a hőmérő higanyszála se szalad 10 fok alá (na jó, még néha igen, de akkor is…), így éppen ideje kiszállni a kocsiból és mindannyiunknak biciklire pattannia. Igen ám, de a Nagyobbik is tekerni akar, nem akar a szekérben ücsörögni (a Kicsi sem, de szegénykének ebben még nicns szavazati joga), de a régi kis biciklijével majd meg szakadt hosszabb utakon.
Ezért úgy döntöttünk, hogy előre hozzuk a névnapot és a húsvétot is, mármint ami az ajándékozást illeti, és megkapja az első, igazi „nagyfiús” biciklijét. Egy 20’-os montain bike-ot néztünk ki neki a boltban, ahol őt még akkor a dinók jobban izgattak volna. Egészen addig, míg el nem mentek az Apukájával egy próbaútra, végig dünnyögött, hogy ő bizony dinót szeretett volna névnapjára. Viszont a próba után… Alig lehet leszedni a bicikliről.
Szóval, most már nincs kifogás, hogy miért nem megyünk biciklivel az oviba. Hétfőn tehát nyeregbe pattantunk és tekertünk. Vannak még ugyan hiányosságok, és egyelőre a figyelme is szétszórt, de gyakorlással majd fejlődik. Ha már benne lesz a kis fejében, hogy mikor merre kell kanyarodni, akkor már majd arra is figyelhet, hogy hol kell megállni és leszállni, hol kell csak lassítani, hol milyen tábla vonatkozik ránk. De ügyes, és igyekszik nagyon, és ami a legfontosabb, nagyon-nagyon élvezi.
Amire viszont nem figyeltem oda, hogy a reggelek azért még kicsit hűvösek, így mindkét gyerkőcnek szinte lefagytak a kezei, mire az oviba értünk. Pláne a Kisebbik fagyott át nagyon, mire az oviba értünk, így visszakerültek a kesztyűk, sapkák és egy meleg takaró.
Most már napi kétszer is nyeregbe szállunk…