Hazamentünk Magyarországra, mert már annyira vágytak haza a fiúk… Persze nem sokkal előtte kiderült, hogy nincs tovább, ki kell venni a Kicsi orrmanduláját. Azonnali orvos keresés volt, hogy találjunk valakit, aki elvállalja ilyen rövid időn belől, és pont azon a héten, amikor mi otthon vagyunk. Végül a kinti fül-orr-gégész doktor nénink által ajánlott orvosnál kötöttünk ki. Kedd éjszaka értünk haza, csütörtökön már mentünk is fel Pestre, az előzetes vizsgálatokra. Szuper gyorsan és gördülékenyen ment minden, (függetlenül, hogy az orvosunk éppen szabadságon volt, és az ambulancián nem tudtak rólunk) nem kellett szinte semennyit sem várni sehol. Papa vitt fel minket, aztán ő ment a dolgait intézni, mi pedig kettesben mentünk vizsgálatról vizsgálatra. Volt vizelet- és vérvétel (itt izgultunk, hogy ne legyen ellenanyag a vérében, mert akkor nem műthetik hétfőn), hallásvizsgálat (ez nagyon ramatyul sikerült, mert annyira be van húzódva a dobhártyája), találkoztunk az altatóorvossal, és általánosságban is megnézték mi újság. Kora délután már otthon is voltunk. Nem nagyon mászkáltunk sehová, nehogy összeszedjen valamit, ami miatt nem műthetik, így leginkább Mamáék kertjében játszottak, homokoztak, pancsoltak. Hétfőn 7 és fél 8 között kellett a kórházba érkezni. Mivel mi amolyan „tartalék játékosok” voltunk, így Kicsi volt az utolsó a műtéti sorban. Megkaptuk az ágyainkat, igen, én is kaptam, nem kellett széken aludni, a nővérkék beüzemelték a tévét, ahol egész nap mesék mentek, és vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. A kis szobatársunk volt az első, így láthattuk mire számíthatunk. Hát nem az lett, mint amire számítottunk. Kicsi – hasonlóan a bátyjához – rosszul ébredt az altatásból. Agresszív volt, és rendkívül zaklatott. Folyamatosan ordibált, verekedett, dobálta magát. Semmi nem használt. Mármint az nem használt, ami a többieknek. Kapott valami nyugtató kúpot, kettőt is, de semmit sem értek. Nem tudom mennyi ideig hagytak minket szenvedni, mikor végre intravénásan kapott valami nyugtatót, amitől egy kicsit jobb lett. Igaz, itt a doki azt mondta, hogy attól a sok nyugtatótól egész délután és éjjel kába lesz és aludni fog, az én fiam egy másodpercre sem aludt el. Sőt, igazán le se nyugodott. Izgága maradt, egy percet sem bírt nyugton ülni. Míg a többi műtött gyerek aludt, vagy az ágyában pihent, addig Kicsi, mint egy felhúzott kisegér, csak mászkált, pakolt, rendezkedett… 3 órával a műtét után már ihatott-ehetett, és ekkor ő bepótolta a kihagyott étkezéseket. Szinte mindent megevett, amit vittünk, és mikor megjött a vacsora, mindkettőnkét bepuszilta. Na jó, el lehet képzelni mekkora adagok voltak, ha az én 4 évesem megette, mindkettőt… Az éjszaka se telt túl jól, sokszor felébredt, nyugtalanul aludt. Reggel, hűen önmagához, megette mindkettőnk reggelijét, majd a vizit után, hazaengedtek minket. Pénteken kellett kontrolra visszamennünk, ahol mindent rendben találtak.
Ezalatt, a Nagy otthon a Mamának segített a boltban, meg usziba járt, végül még az élményparkra is rábeszélte Mamát. Imádja a vizet, csak fél az arcát beletenni. Pedig muszáj lesz neki, mert szeptemberben kezdi az úszástanfolyamot, ahol nem lesz kecc-mecc.
Mivel a doki nem javasolta, hogy repüljünk, így Apának kellett értünk jönnie kocsival. Szegénykém, szombaton levezette ezt a közel 13 órás utat, majd vasárnap vissza. A kettő között azért egyet grilleztünk. Na jó, Papa grillezett (Mama kukta segítségével), mi pedig csak majszoltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése