A héten a Családfenntartónak ismét Saarlouisba kellett mennie, így a fiúkkal egyedül voltunk egész héten. Persze ez nem jelenti azt, hogy unatkoztunk volna. Sőt… Valahogy jóval zsúfoltabb hetem volt, mint eddig. Jó leginkább a kapcsolataimat ápoltam, de akkor is… J
A délutánok, a fiúkkal is mozgalmasan teltek. Voltunk állatkertben, ahol megvettük az idei első fagyit:
Voltunk karatén, ahová a Nagyobbik jár. Addig a Kisebbik kint biciklizett. Már egész jól megy neki (futóbiciklije van), ezért arra gondoltunk, hogy a megörökölt kétkerekűt kipróbáljuk, hátha menne az is. Meglátjuk…
Szerdánként pedig új programom lett. A zimbabwei barátnőm szólt, hogy kezdődik egy külföldi nőknek szóló csevegős, egymást segítő kurzus, mi is csatlakozzunk. Megvolt az első alkalom. Egyelőre csak öten voltunk, de bizakodóak, legalább 20 nőre számítanak. Beszédgyakorlatnak nem lesz rossz. A terv az, hogy egy nagy családdá váljunk, hiszen mindenkié az anyaországában maradt. A tervek szerint megismerjük egymás kultúráját, ételeit, táncait, dalait, átsegítjük egymást a migrációs nehézségeken. Kíváncsian várom, hogy mi fog ebből kisülni.
A Nagyobbik egyre jobban halad a némettel (ez rólunk szülőkről sajnos nem mondható el). Mikor karatén voltunk a héten (ahol tudják, hogy mi külföldiek vagyunk), a Nagyobbikkal egy Anyuka próbált szóba elegyedni. Kérdezte, hogy ért egy kicsit németül? Mire ő, hogy nem, nem kicsit, nagyon jól és beszél is jól, aztán pár szó után elvesztettem a fonalat. Rögtön megjelent a lelki szemeim előtt egy filmrészlet. Régről, még gyerekkoromből. Amiben egy – azt hiszem – kínai családról volt szó, ahogy Amerikába emigráltak. A szülők mindenben a kislányukra hagyatkoztak, mindenhová ő ment velük tolmácskodni. Minden felnőttes dolog elintézésekor. Sosem, hittem, hogy egyszer akár ilyen helyzetbe is kerülhetek, és ez majdnem annyira el is szomorított, mint amennyire a mellem dagadt a büszkeségtől, hogy a nagyfiam pár hónapos ovizás és Anizés után, így képes elcsevegni németekkel.
Ma késve – magamhoz képest – értem oda az oviba értük. A Kisebbik épp a hatalmas mászókát mászta meg az ovo bácsival, a Nagyobbik pedig a barátaival játszott önfeledten. Kifelé menet pedig megjegyezte, hogy nem lehetne minden nap eddig maradnia? Vagy addig, míg be nem zár az ovi? Hát igen, megszerette.
Pár napja észrevettem, hogy miközben nagyon magyaráz, rákérdez egy-egy szóra. Németre. Hogy magyarul azt, hogy is mondják? Majd beillesztve folytatja a csevegést.
Az első alkalom, amikor ilyesmit csinált a járda nem jutott eszébe. Olyan édesen próbálta körülírni, de hát barchobában nem vagyok valami jó J „Tudod Anya, amin az emberek mennek:” Majd valami drjá-hoz hasonlót kezdett mondani… Akkor esett le…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése