Ebben az oviban van arra lehetőség, hogy egy-egy délelőttöt a gyermekük csoportjában töltsenek az anyukák (vagy a vállalkozó kedvű apukák). Én is jelentkeztem erre pár hete. Ma jött el az én napom.
Nem mondom, hogy nem voltam berezelve, főleg azért, mert aggódtam, hogy miképpen fogok majd kommunikálni a kis porontyokkal. Mert ugyebár az egy dolog, hogy megértem (nagyjából), hogy mit is szeretnének, de arra reagálni is kell/ene, a kérdésekre pedig választ várnak…
Szóval ma reggel kissé remegő térdekkel bevetettem (igazából besomfordáltam) magam a Kisebbik csoportjába. El kell, hogy mondjam, ő nagyon szerencsés, hogy ilyen korán bekerülhetett az oviba, mert így, mint édes kis pici fiúcskát jobban el- és befogadják. Főleg a nagyobb lányok. Van két 5 éves kislány, akik folyamatosan foglalkoznak vele, felváltva. Közülük az egyik engem is „pártfogásába” vett. Nagyon édesek voltak.
Az elején nem igazán találtam a helyem, a Kisebbik se akart elengedni egy pillanatra sem. Aztán én elkezdtem játszani a kis Pártfogómmal, a Kisebbiket pedig kihívta a folyosóra a másik kislány. Próbáltam később becsatlakozni a többi gyerekekhez is, több-kevesebb sikerrel. Aztán kimentünk az udvarra, ahol a Kisebbik kizárólagosan magának akart, míg a Nagyobbik tudomást sem vett rólam, annyira felszabadultan játszott a csoporttársaival.
Annyira jó volt látni ebben a közegben is a fiúkat. Leginkább a Nagyobbikat, akinek az első itteni ovija igencsak mély nyomokat hagyott benne. De ez már a múlté. Most olyan önfeledten játszott, egyfolytában csacsogott, nevetett, futkározott. Boldog volt. A Kisebbik is hasonlóan érezheti magát, mert őt is folyamatosan terelgették a lányok. Míg ott voltam is, sokszor játék közben eszükbe jutott a Kisebbik, és a nevét kiáltva keresték, hogy minden rendben van-e vele.
Jó nap volt, de azt nem mondanám, hogy ezt mindennap be tudnám vállalni.
És bár eddig is éreztem, hogy mennyire nehéz volt a fiúknak bekerülni egy olyan környezetbe, ahol senkit nem értenek, és ahol senki nem érti őket, de most egy picit át is élhettem. Pedig én még értettem is a lényeget, legtöbbször… Nagyon büszke vagyok rájuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése