Egy éve...

Pontosan egy éve történt, hogy a kis autónkat telepakoltunk az általunk nélkülözhetetlennek vélt dolgok halmazával és nekivágtunk az útnak. Akkor még csak 3 hónapnak indult, de már egy évnél tartunk. Történt velünk jó is, rossz is, de szerencsére a jó van túlnyomó többségben.

Ez alatt az egy év alatt egyszer költöznünk is kellett, mikor lejárt az első 3 hónap. Sajnos nem tudtuk meghosszabbítani az akkori szerződést, így új lakást kellett találnunk. Szerencsére pár utcával arrébb, ez sikerült is. Csendes környéken, egy napos, csoda helyes lakást. Nagyon szeretünk itt lakni azóta is.

A Nagy elkezdte az ovit augusztusban, de sajnos az nem indult jól. Azt hiszem ez volt az egyetlen rossz, az eddigi ittlétünk alatt. Igaz, ez jelentős volt. A Nagy rosszul érezte itt magát, a gyerekek sokszor bántották, és az ovonők se álltak mellé, nem segítették. November elején kivettük és átírattuk egy katolikus oviba. Itt figyelembe vették, hogy minden új neki, nem beszél németül és úgy gondolták, hogy a testvér ottléte segíteni fogja a beilleszkedést, így a Kicsit is felvették. Januárban kezdhették is mind a ketten. Talán 2-3 alkalom volt az első hetekben, mindkét fiúnál, amikor reggel pityeregtek, hogy nem szeretnének menni, de többször nem, és az óta imádnak menni. A Nagy azóta már ért és beszél, a Kicsit pedig nagyobb lányok karolták fel, így könnyítve a beilleszkedést. A Nagy azt mondta, hogy már a Kicsi is ért és beszél, bár ezt mi még nem hallottuk. Szóval az ovikérdés megoldódott ezzel a jó kis ovival.

A Nagy elkezdett karatézni, amit az óta is imád. Illetve jövő héten sakkozni is elkezd, reméljük az is tetszeni fog neki.

A Kicsi egyelőre nem jár különórákra, bár úszásra kellene, de egyelőre a nyelv miatt aggódunk.

Mi is történt még…

Bejártuk a környékbeli állatkerteket, szabadtéri mászóka-parkokat, játszóházakat, voltunk Belgiumban és Hollandiában, a fiuk először repültek (aztán többször is), voltunk jó párszor Magyarországon és… és még annyi minden történt…  annyi jó dolog…

Persze ott a másik oldal, a család is. Nem látjuk őket annyit, mint amennyit szeretnénk, főleg a fiuk. Nekik sokkal nehezebb volt, hogy a Nagyik nem jönnek annyit, mi nem megyünk annyit. Igaz, otthon se heti rendszerességgel találkoztunk, mert távol laktunk tőlük, de azért ennél sűrűbben. Azért amennyiszer csak lehet, kijönnek, vagy mi megyünk haza. Olyankor kiélvezzük az együtt töltött időt, amennyire csak lehet.

Reméljük, hogy még sokáig itt lehetünk, hogy a fiúk elkezdhetik itt az iskolát, hogy mi Nagyok is megtanulunk németül végre, és folytatódhat a nagy utazásunk…

Húsvétolás Hollandiában

Idén a Húsvétot Észak-Hollandiában töltöttük. Négy napos kiruccanást tettünk, ami alatt jó sok helyen megfordultunk. Voltunk hatalmas virágos kertben, skanzenben, vízi parkban, tengerparton, de nézzük szép sorjában.

Gyors felsorolás, majd szép lassan, ahogy az időm engedi, és ahogy az ihlet megszáll, úgy írom meg részletesen is a beszámolókat.

Tehát akkor lássuk:

1. nap:  Alkmaar – Sajtpiac, városnézés

Szélmalom múzeum (ebbe, útban a hotel felé botlottunk)

2. nap:  Harderwijk – Dolfinarium (hatalmas vízi állatkert, rengeteg show műsorral)

3. nap:  Lisse – Keukenhof Garden (ez egy hatalmas virágoskert, több millió tulipánnal, nárcisszal, jácinttal. Érdekessége még, hogy évente csak 2 hónapra nyitja meg a kapuit)

4. nap: Enkhuizen – Zuiderzee Museum (skanzen)

Ezeken kívül szinte mindennap kimentünk a tengerpartra, kétszer átmentünk a rövidebbik (de ez is közel 30 km hosszú) gáton, ami a tengeren vezet keresztül, fotózkodtunk tulipánföldek közepén, csodáltuk a gazdag madárvilágot, és próbáltuk megtalálni Nils Holgersont, vagy legalább a  lúdját, Mártont.

Az időjárás is nekünk kedvezett, hiszen végig csodálatos, meleg (25-30fok), napsütéses idő volt, egyetlen felhő nélkül.

Húsvéti tojások

Két napig készültek ezek a tojások a fiúk ovijának. Összesen 100 darab. Sajnos, a Kicsi lebetegedett, így ő nem tudta személyesen odaadni a kis csoporttársainak, de a Nagyobb lelkesen, az egész ovinak maga osztotta ki. A gyerekek örültek, az óvó nénik meghatódtak…

Egyenként becsomagolva:

Kutya projekt

Eljött az ideje, és igazából már meg is érdemelte az alvós kutyus, hogy a pocakját telitömjem. Még 2003-ban kaptam Valentin-napra Apától, azóta szegényke kispárnaként funkcionál. A használat és a sok mosás már igencsak megviselte…

Ilyen volt:

Ilyen lett:

Egy kedves, szerető és boldog család

Igen, ezek mind-mind mi lennénk. Vagyis ezt mondta ma reggel a metrómegállóban egy idegen nénike rólunk. Épp a belvárosba tartottunk hármasban, azaz a Családfenntartó a Kisebbik és én, amikor észrevettem, hogy egy idősebb néni mosolyogva figyel minket. Alighogy erre felfigyeltem, már mellettünk is termett és széles mosollyal magyarázott nekünk hevesen. Igen, németül. És mivel gondolom nem látta az értelem egyetlen halovány szikráját sem megcsillanni a szemünkben, így zavartan rákérdezett, hogy nem értettük? Nem, sajnos nem. Nem gond, lassabban elismételte az egészet. Természetesen még mindig azzal a boldog mosollyal az arcán. Ekkor már megértettem. Azt próbálta a tudtunkra adni, hogy mennyire örül az ő szíve (tényleg így mondta), hogy ilyen kedves, szerető és boldog családot lát, mint amilyenek mi vagyunk. Hajjaj, ha látta volna a teljeset, a Nagyobbikkal kibővültet J

Szóval ezek lennénk mi. Ilyennek lát minket egy kívülálló. Egy idegen. És ez nem csak a látszat...

Azt hiszem, ez az én szívemet is örömmel tölti el…

Rheinpark, azaz grillezés a Rajna-parkban

Na, hol vannak a fiúk?

Vasárnapra, ebbe a parkba terveztünk egy közös grillezést a zim barátnőmékkel. Ez talán az egyik legszebb park itt Kölnben. Hatalmas, minden korosztálynak megfelelő játszótere van, bicikli- és sétautak, szökőkutak, ide érkezik az állatkerttől a függővasút, van egy kisvonat, ami körbe-körbe jár a park körül, és nem utolsó sorban a Rajna-parton fekszik. Jó időben zsúfolásig van (sajnos). Szóval mi is úgy döntöttünk, hogy itt fogyasztjuk el a magunk által elkészített vasárnapi ebédet. Természetes volt, hogy biciklivel megyünk, ami azt jelentette, hogy a szekeret most is csordultig töltöttük, a Kisebbik mögöttem utazott, a Nagyobbik sajáton tekert, a Családfenntartó pedig küzdött a szekérrel.

Időben érkeztünk a parkba, azaz szinte még senki nem volt rajtunk kívül. Kivéve egy két lézengőt, és egyetlen egy nagyobb társaságot. Ebből a társaságból szinte azonnal kivált két picurka totyogó és megtámadta a labdánkat, amivel épp a fiúk kezdtek focizni. Egy ideig csak messziről kémlelték a szülők, majd az egyik anyuka csatlakozott a két Picihez és a Családfenntartóval próbált szóba elegyedni. Mikor mondta, hogy csak angolul beszél, majd kiderült, hogy Magyarországról jöttünk, akkor erős akcentussal, kérdezte, „hogy akkor te beszélsz magyarul?” Mint kiderült, az apukája Magyarországról disszidált 56-ban, az anyukája német. Elég jól beszélt magyarul, de azért érződött, hogy nem az „anyanyelve”. Még párszor egymás mellé keveredtünk, váltottunk pár szót, majd egy „reméljük, találkozunk a magyar oviban”-nal elköszöntünk egymástól. Szóval kicsi a világ, mindenhol ott vannak a magyarok, így vagy úgy…

A barátnőmék persze késtek. Tudni kell róluk, hogy a minimum egy óra késés az teljesen normális náluk… és azt mondanom se kell, hogy ez mennyire bosszantó olyanoknak, akik szinte sosem késnek… hát igen, feszültek voltunk rendesen. A fiúk egy percre sem akartak a pléden maradni, ami érthető, ha ilyen szuper játszón vagyunk, de így meg mi nem haladtunk a grillezés előkészületeivel. Végül befutottak a barátnőmék, kezdődhetett a sütögetés. Ahhoz képest, hogy náluk a 9 hónapos kislány szinte semmi ilyesmit nem eszik még, a mi két fiúnk meg ilyen izgalmas helyen képtelen megülni és az evésre koncentrálni, mi lesütöttünk vagy tíz főre elegendő húst és kolbászt, plusz ők káposztasalátát, mi pedig sopszkát csináltunk. Végül több mint a felét bedobozolva hazahoztuk…

Mindent figyelembe véve jó kis buli volt (eltekintve attól, hogy a fiúknak ismét sikerült eltűnniük, és ezzel ránk hozni a frászt). Legközelebb viszont tuti nem ide tervezzük a grillezést. Persze, szuper hely olyan társaságoknak, ahol nincsenek fürge, de még állandó felügyelete szoruló aprónépek, mert ekkora tömegben szemmel tartani őket, és mellette nem a grillen felejteni az ebédet, szinte lehetetlen.

Zsúfolt hét

A héten a Családfenntartónak ismét Saarlouisba kellett mennie, így a fiúkkal egyedül voltunk egész héten. Persze ez nem jelenti azt, hogy unatkoztunk volna. Sőt… Valahogy jóval zsúfoltabb hetem volt, mint eddig. Jó leginkább a kapcsolataimat ápoltam, de akkor is… J

A délutánok, a fiúkkal is mozgalmasan teltek. Voltunk állatkertben, ahol megvettük az idei első fagyit:

Voltunk karatén, ahová a Nagyobbik jár. Addig a Kisebbik kint biciklizett. Már egész jól megy neki (futóbiciklije van), ezért arra gondoltunk, hogy a megörökölt kétkerekűt kipróbáljuk, hátha menne az is. Meglátjuk…

Szerdánként pedig új programom lett. A zimbabwei barátnőm szólt, hogy kezdődik egy külföldi nőknek szóló csevegős, egymást segítő kurzus, mi is csatlakozzunk. Megvolt az első alkalom. Egyelőre csak öten voltunk, de bizakodóak, legalább 20 nőre számítanak. Beszédgyakorlatnak nem lesz rossz. A terv az, hogy egy nagy családdá váljunk, hiszen mindenkié az anyaországában maradt. A tervek szerint megismerjük egymás kultúráját, ételeit, táncait, dalait, átsegítjük egymást a migrációs nehézségeken. Kíváncsian várom, hogy mi fog ebből kisülni.

A Nagyobbik egyre jobban halad a némettel (ez rólunk szülőkről sajnos nem mondható el). Mikor karatén voltunk a héten (ahol tudják, hogy mi külföldiek vagyunk), a Nagyobbikkal egy Anyuka próbált szóba elegyedni. Kérdezte, hogy ért egy kicsit németül? Mire ő, hogy nem, nem kicsit, nagyon jól és beszél is jól, aztán pár szó után elvesztettem a fonalat. Rögtön megjelent a lelki szemeim előtt egy filmrészlet. Régről, még gyerekkoromből. Amiben egy – azt hiszem – kínai családról volt szó, ahogy Amerikába emigráltak. A szülők mindenben a kislányukra hagyatkoztak, mindenhová ő ment velük tolmácskodni. Minden felnőttes dolog elintézésekor. Sosem, hittem, hogy egyszer akár ilyen helyzetbe is kerülhetek, és ez majdnem annyira el is szomorított, mint amennyire a mellem dagadt a büszkeségtől, hogy a nagyfiam pár hónapos ovizás és Anizés után, így képes elcsevegni németekkel.

Ma késve – magamhoz képest – értem oda az oviba értük. A Kisebbik épp a hatalmas mászókát mászta meg az ovo bácsival, a Nagyobbik pedig a barátaival játszott önfeledten. Kifelé menet pedig megjegyezte, hogy nem lehetne minden nap eddig maradnia? Vagy addig, míg be nem zár az ovi? Hát igen, megszerette.

Pár napja észrevettem, hogy miközben nagyon magyaráz, rákérdez egy-egy szóra. Németre. Hogy magyarul azt, hogy is mondják? Majd beillesztve folytatja a csevegést.

Az első alkalom, amikor ilyesmit csinált a járda nem jutott eszébe. Olyan édesen próbálta körülírni, de hát barchobában nem vagyok valami jó J „Tudod Anya, amin az emberek mennek:” Majd valami drjá-hoz hasonlót kezdett mondani… Akkor esett le…

Ovis kisegítő voltam

Ebben az oviban van arra lehetőség, hogy egy-egy délelőttöt a gyermekük csoportjában töltsenek az anyukák (vagy a vállalkozó kedvű apukák). Én is jelentkeztem erre pár hete. Ma jött el az én napom.

Nem mondom, hogy nem voltam berezelve, főleg azért, mert aggódtam, hogy miképpen fogok majd kommunikálni a kis porontyokkal. Mert ugyebár az egy dolog, hogy megértem (nagyjából), hogy mit is szeretnének, de arra reagálni is kell/ene, a kérdésekre pedig választ várnak…

Szóval ma reggel kissé remegő térdekkel bevetettem (igazából besomfordáltam) magam a Kisebbik csoportjába. El kell, hogy mondjam, ő nagyon szerencsés, hogy ilyen korán bekerülhetett az oviba, mert így, mint édes kis pici fiúcskát jobban el- és befogadják. Főleg a nagyobb lányok. Van két 5 éves kislány, akik folyamatosan foglalkoznak vele, felváltva. Közülük az egyik engem is „pártfogásába” vett. Nagyon édesek voltak.

Az elején nem igazán találtam a helyem, a Kisebbik se akart elengedni egy pillanatra sem. Aztán én elkezdtem játszani a kis Pártfogómmal, a Kisebbiket pedig kihívta a folyosóra a másik kislány. Próbáltam később becsatlakozni a többi gyerekekhez is, több-kevesebb sikerrel. Aztán kimentünk az udvarra, ahol a Kisebbik kizárólagosan magának akart, míg a Nagyobbik tudomást sem vett rólam, annyira felszabadultan játszott a csoporttársaival.

Annyira jó volt látni ebben a közegben is a fiúkat. Leginkább a Nagyobbikat, akinek az első itteni ovija igencsak mély nyomokat hagyott benne. De ez már a múlté. Most olyan önfeledten játszott, egyfolytában csacsogott, nevetett, futkározott. Boldog volt. A Kisebbik is hasonlóan érezheti magát, mert őt is folyamatosan terelgették a lányok. Míg ott voltam is, sokszor játék közben eszükbe jutott a Kisebbik, és a nevét kiáltva keresték, hogy minden rendben van-e vele.

Jó nap volt, de azt nem mondanám, hogy ezt mindennap be tudnám vállalni.

És bár eddig is éreztem, hogy mennyire nehéz volt a fiúknak bekerülni egy olyan környezetbe, ahol senkit nem értenek, és ahol senki nem érti őket, de most egy picit át is élhettem. Pedig én még értettem is a lényeget, legtöbbször… Nagyon büszke vagyok rájuk!

Flora und Botanischer Garten és Kölner Zoo

Mivel reggel mégsem szakadt az eső, ahogy azt beharangozták, úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a szabadba, de csak ide a közelbe, mert azért felhős volt az ég. A választás a Botanikus kertre esett, ami csak pár percre van tőlünk gyalogosan. Nagyon szép volt. Rengeteg tulipán, jácint és jázmin nyílott minden felé. Eszméletlen illatot árasztottak. Nagyon sok fa is virágzott éppen, a legszebbek a magnóliák voltak. Néhány kép:

Ez után úgy döntöttünk, hogy az állatkerten keresztül sétálunk haza, aminek a főbejárata szemben van a Botanikus kerttel, a hátsó bejárata pedig pont a mi utcánk elején. Pont ezért, nagyon sokszor „vágjuk le az utat” az állatkerten keresztül. Bent leginkább játszótereztek a fiúk, majd megéhezvén vettünk egy naaaagy családi sült krumplit. Közben persze megérkezett a megjósolt eső is, de ez senkit sem tántorított el a további állatkertezéstől. Vasárnap lévén volt pár sátor is felállítva, mindenféle érdekes bemutatóval, foglalkoztatóval. A Nagyobbik a papírkészítést próbálta ki, elefánt kakiból. Ezt a végén haza is hozhatta. Néhány kép erről is:

Mintha tengerparton lettünk volna

Mivel már jó előre beharangozták itt, hogy szombaton nyári meleg lesz, tudtuk, hogy kihasználjuk, és a szabadban töltjük.

A választás a Rajna-partra esett, ahol egy kis grillezést terveztünk. Még korábban beszereztünk egy egyszer használatos kis komplett grilltálcát és pár grillezni való kolbit. Köretnek az elmaradhatatlan anyós-féle krumplisalátát készítettem el, már előző este.

Délelőtt elmentünk a helyi kis piacra, mert a Nagyobbik szeretett volna egy virágot a szobájába. Ő egy piros cikláment választott, én pedig az ebédlő asztalra egy csokor tulipánt.

Otthon gyorsan összepakoltuk a fél házat, majd betuszkoltuk a szekérbe, biciklire pattantunk, és megtámadtuk a Rajnát.

Ott rövid keresgélés után meg is találtuk a legjobb helyet. Homokos és sekély part. Mivel meghívtuk a Családfenntartó egyik kollégáját is, így őt még megvártuk a sütögetéssel. A fiúk persze azonnal nekivetkőztek és rohantak a vízbe. Persze csak max. térdig, de onnantól szinte ki se lehetett őket csalogatni a vízből. Pedig még borzasztóan hideg ám. Nekem elég volt egy kis lábujjmártogatás is. Bőven.

Szép lassan megtelt az egész part. Nagy volt a nyüzsgés, de mégse éreztük azt, hogy egymás szájában lennénk. Sok családdal ott volt a kutyájuk is, de soha nem jöttek oda és nyaldostak körbe minket, vagy a cuccainkat.

Mi kezdetben nem voltunk annyira merészek, mint a német családok, akik a gyerekeket azonnal pucérra vetkőztették, és hagyták őket nagyokat pancsolni. Mi a max. térdig szintnél megmaradtunk. Egy darabig. Aztán a Kisebbik megbotlott és belehasalt a vízbe. Akkor mindkettőt kisgatyára vetkőztettük, és onnantól kezdődött a „vödörrel egymást locsoljuk” játék. Majd vizesen, átfagyva, ugye milyen jól tud esni a meleg homokban hempergés? Hát nagyon. Főleg a Kisebbiknek. Ő már ruhában is „úszott” a homokban, ám kisgatyában ez nagyobb mókának bizonyult. Jah, és hogy vittünk magunknak piknikplédet? De minek. Az első 10 perc után már csak itt-ott villantak elő a pléd mintái. A homok csodásan beterítette.

Aztán elkezdtük a sütögetést is. Tapasztalatunk nem lévén, elég bénán indítottunk. Korábban nem olvastuk el, hogy csak kb. 15 percig „működik”. Igen, de honnan számolja a 15 percet? A begyújtástól? Vagy mikor már csak parázslik? Szóval paráz(s)tunk rendesen, hogy a kolbik és husik nem fognak megsülni. Végül csak sikerült. Igaz, kissé sercegett a fogunk alatt, mármint a rátapadt homok. De ettük rendíthetetlenül.

Ebéd után pedig maradt a lustálkodás. A fiúk tovább pancsoltak, kagylót gyűjtöttek, kincset ástak, bóklásztak a parton, mi pedig elterülve a homok lepte pléden kortyoltuk a sercegő tejeskávénkat.

Lepirulva, kitikkadva, de tele boldogsághormonokkal pattantunk ismét nyeregbe, és indultunk haza.

Márciusban történt

Ovis farsangoltunk, ahol a Nagyobbik dinó, a Kisebbik pedig kalóz volt.

Hazamentünk Magyarországra kocsival mindannyian egy hosszú hétvégére. A Kisebbiknek megvolt a pszichológiai tesztje, ahol remekelt. Nagyon sokat fejlődött az elmúlt egy évben.

A Családfenntartó ismét odavolt egy hetet Saarlouisba.

Két hétvégén is ovis rendezvény volt. Az elsőn nyitott nap, a másodikon pedig bolhapiac. Mindkettőre elvállaltam én is, hogy sütök sütit, amiknek az eladásából befolyt összeget az ovira, a gyerekekre költik.

A két rendezvény között én a Kisebbikkel ismét hazamentem Magyarországra, de most repültünk. Otthon a Koraszülött utógondozóba kellett mennünk az éves kontrolra.

Ezen a hétvégén a Nagyobbik az apukájával átugrott Hollandiába. Majd hazafelé megnézték a Weeze-ben lévő katonai múzeumot.

Visszajött Zimbabwe-ből a barátnőm, ahonnan apró kis meglepetéseket hozott nekünk. Megkért, hogy legyek a kislányuk keresztanyukája. A keresztelő májusban lesz…

A hétvégéken pedig biciklizni voltunk, amikor csak az idő engedte…