Na jó, valójában nem egy igazi szekér, de a Kisebbik így nevezte el, ahogy meglátta.
Mikor kiderült, hogy felvették mind a kettő fiút ebbe az oviba, el kellett dönteni, hogy mivel jutunk el oda és vissza. Aki ismer engem, az tudja, hogy mennyire nem szeretek vezetni (csak ha nagyon muszáj, akkor ülök volán mögé), így találnunk kellet más megoldást. Olyat, ami rosszidőben is alkalmazható, és közben senki nem fagy meg, nem ázik el, és nem utolsó sorban, nem tart órákig.
Tömegközlekedés nem jó nekünk, mert a megállókig, megállóktól is viszonylag sokat kellene gyalogolni, és időben sem kevés, mert közel háromnegyed órás lenne az út. Így ez kihúzva.
Egyelőre az is kilőve, hogy a Nagyobbik mellettem jön biciklivel, - a Kisebbik meg mögöttem ül az ülésében,- mert szegénykém teker, mint az őrült, de ezzel a kicsi biciklivel nem nagyon halad, és így hamar el is fárad. Szóval első körben ez sem jó megoldás, persze amikor már jó idő lesz, és szeretne, akkor bevezetjük, és talán addig kiérdemel egy igazi nagyfiús bicajt is.
Lassan el is jutottunk a végső megoldáshoz, amit itt nagyon sokan alkalmaznak. Ez pedig nem más, mint a bicikli-utánfutó. Nagyon szerencsés, hogy a város szinte teljesen sík, így bármelyik pontja megközelíthető biciklivel úgy, hogy közben nem kell egy meredek kaptatón megszakadni. Az sem utolsó szempont, hogy a bicikliút-hálózat is nagyszerű.
Szóval mi is úgy döntöttünk, hogy beruházunk egy ilyen járműre, és beállunk a többi tekerő szülő közé. Sajnos, nincs tárolónk, se garázsunk, ahová beparkolhatnánk vele, így használtban gondolkoztunk, azonban hamar rá kellett jönnünk, hogy szezonon kívül ez reménytelen. Ekkor elkezdtünk nézelődni az újak között, és el kell, hogy mondjam, igen széles a skála mind ár, mind minőség tekintetében. Végül megrendeltük, és pár napon belül házhoz is érkezett.
Pénteken délután pedig végre fel is avathattam. Az ovi felé még nem is volt olyan vészes, bár még szoknom kell, hogy ahol én átférek a biciklivel, ott nem biztos, hogy a szekér is utánam fér. És itt most, leginkább a szabálytalanul parkoló kocsikra gondolok, amik mellett elhaladva jól behúzom a nyakam, és reménykedem, hogy nem karcolom végig őket. (Mert abban nem bízhatok, hogy gyorsan elhúzok a tetthelyről ezzel a tőkesúllyal )
Szóval odafelé még hagyján, na de visszafelé, két kis ovissal a szekérben. Azt nem állíthatom, hogy lobogott a hajam, annyira repesztettem, és nem azért nem, mert csak pár centis. A lényeg azonban, hogy tetszett, a fiúknak is, és nekem is (még akkor is, ha hazaérve azt hittem, a szívem kiugrik a helyéről, a tüdőmet már ne is említsem)
Már csak a kitartásomat kellene onnan jó mélyről előbányásznom, és akkor talán… de erről majd máskor…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése