Magyarország 1.

Ma délben megérkeztünk Budapestre. Az út zökkenőmentes volt, bár beszálláskor hiányoltam a megszokott „kisgyerekesek előre” mondatocskát, viszont rendesek voltak az utasok, mert beengedtek maguk elé, így elsők között mehettünk fel a gépre.

A Kisebbik most sem hazudtolta meg önmagát. Ha nem lettem volna annyira szemfüles amennyire, akkor még felszállás előtt apró darabjaira szedi a gépet. Így csak egy doboz üdítőt borított maga alá.

Papa már a reptéren várt ránk. Otthon pedig Mama, a Nagybácsikkal és az elmaradhatatlan halászlével.

Remélem, szuper hét elébe nézünk…

Igen, határozottan tavaszodik

Ma ismét szekérrel mentem a fiúkért, és mivel nem volt kedvünk hazamenni ebben a gyönyörű napsütésben, eltekertem velük a Rajna melletti játszótérre. A Családfenntartó is itt csatlakozott hozzánk.

Mivel sokan etetik ezen a szakaszon a sirályokat, ezért nagyon bátrak, és igencsak közel repülnek hozzánk. Itt készültek ezek a képek:

Talán itt is tavaszodik

Az otthoniak mesélik, hogy hozzájuk már megérkezett a tavasz (legalábbis egy kis ízelítőt ad). Nálunk is egyre enyhébb az idő, a nap is előtűnik olykor, csak az a fránya szél ne fújna.

Minket is kicsalogatott a szabadba ez a jó idő. A fiúknak elővettük a bringáikat. A Nagyobbik már tavaly tavasszal megtanult kétkerekűvel menni, a Kisebbik pedig futóbiciklin teper utána nagyon ügyesen.

Menet közben betértünk a botanikus kertbe is. Bár ilyenkor még elég kopár, de élvezzük felfedezni a sok kis előbukkanó hajtást, a kis megbújó virágokat.

Ma pedig elkezdődik a visszaszámlálás, ugyanis jövő héten ilyenkor hazautazunk. Hármasban. A Családfenntartót itt hagyjuk feltöltődni. J

Egy totálisan szerencsétlen szombat délelőtt

Minden héten szinte visszaszámlálunk hétvégéig. Ki ezért, ki azért. A Nagyobbik, hogy akkor nem kell oviba menni, viszont mehet magyaroviba. A Családfenntartó, hogy nem kell korán kelni és dolgozni menni. Én pedig, hogy nem kell végre sehová menni. Volt ez így idáig.

Azonban a suli, ahová beiratkoztam szombatonként van 10 órától. Így a fiúk egyedül mennek magyarovizni, én pedig suliba. Ami egyébként nincs messze, a mi körzetünkben van, kocsival ott vagyok 10 perc alatt. Busszal is csak a duplája…

Igen ám, de nem egyedül járok, hanem a zimbabwei barátnőmmel, akik a túlparton laknak, tehát igen messze a sulitól. Átszállás nélkül is 50 perc azt út neki. Ezért kitaláltam, hogy ha kocsival megyek (annak ellenére, hogy utálok vezetni), akkor, ha át is ugrom érte a túloldalra, hogy együtt menjünk, akkor is csak 20 perc az egész út. Tehát, mintha busszal mennék. És ha már beülök a kocsiba, teljesen mindegy, hogy 10 vagy 20 perc. Meg is beszéltük, hogy akkor mikorra legyen kész, megyek, felveszem. Ilyenkor szinte semmi forgalom nincs, mert mint említettem, a németek nem kelnek korán, és nem is indulnak el korán sehová. Így az út, reggel kilenckor szinte teljesen kihalt. J

Zökkenőmentesen értem oda érte a megbeszélt idő előtt majdnem negyed órával, azaz közel 1 óránk volt beérni, a max. 15 percnyire lévő suliba. Ja, és hogy ez majdnem kevés lett nekünk???!!! Mint kiderült a megadott utcanévből itt kettő is van, az egyik a barátosnémék oldalán, tőlük 15 percnyire, a másik pedig a suli. Természetesen nekem sikerült beletrafálnom a rossz címbe. Már az elején aggályoskodtam, hogy miért nem mentünk át még mindig a hídon, amin szinte az első 3 percben át kellett volna… Ők szinte a híd egyik, mi meg a másik lábánál lakunk. Lényeg a lényeg, elértünk a rossz címre, ami kicsit sem hasonlított, a már korábban többször is meglátogatotthoz. Ekkor néztük meg jobban a címet, és láttuk, hogy más az irányítószám. Ekkora már nem kicsit voltam ideges. De még mindig volt fél óránk odaérni. Beütögettük a helyes címet a GPS-be, és irány. Vagyis csak lett volna irány, ha nem dumálunk közben ezerrel, és nem tévesztem el vagy háromszor a megadott utat. Ekkora már csorgott rólam rendesen a víz, és rettenetesen ideges voltam, mert az emlékeim szerint, még soha így nem keveredtem el. Mindegy, végre megérkeztünk, mér csak parkolóhelyet kellett találni. Amiből akadt is pár, de nem nekem szabottak. Nem csak vezetni utálok, de parkolni is, ezt leginkább azért, mert nem tudok. Ez van, nekem nem megy két kocsi közé a befarolás. Szóval Barátosném kiszállt, hogy majd segít. Azt már nem is említem, hogy nem is láttam hol áll J Addigra már olyan ideges voltam, hogy egyszerűen otthagytam a Barátosném, keresni egy nekem passzoló, 3 kocsinyi helyet.

Szóval leparkoltam, eszeveszetten rohantunk a suliba, ahová pár perces késéssel érkeztünk. Már voltak ott páran, de a tanár sehol. Vártunk vagy fél órát, amikor jött egy srác, hogy bocsi, de elírták a kezdés dátumát, valójában majd csak jövő héten kezdődik. Na paff. Ezért kocsikáztunk több mint negyven kilométert??? :D

Hazadobtam a Barátosném, majd indultam én is haza, tervezgetve, hogy sütök egy kis meglepi palacsintát a fiúknak, mire hazaérnek a magyarovizásból. Persze nem én lennék, ha innen minden simán ment volna. Az állatkert közelsége miatt itt hétvégén napközben szinte alig lehet parkolóhelyet találni, szombaton pedig, amikor ezt még egy piac is megfejeli, totálisan lehetetlen. Hát én ebbe belefutottam. Már a nyolcadik körömet tettem, egyre nagyobb sugarú területet bejárva, amire találtam egy helyet. Röpke egy órám ment el ezzel…

Ennyit a palacsintasütésről is...

Persze nem szegte kedvünk ez a jó kis muri, jövő héten újból nekivágunk, remélem már több sikerrel.

Folytatódik a tél...

Mikor már azt hinnénk, hogy beköszönt a tavasz, akkor éjszaka megrázzák odafent azt a bizonyos dunyhát, és reggelre ez a kép fogad minket:

Hétvégi programunk

Szombat délelőtt a szokásos magyar ovizáson vettünk részt, ahol a fiúk ismét nagyon jól érezték magukat. Bár a Nagyobbik kicsit bánatos volt, hogy a barátnője lebetegedett és ezért nem tudott eljönni. A mai foglalkozás a fűzés jegyében telt, fűztek képkeretet, papír kis cipőcskét, és néhányan egymást is.

Íme, a termés:

Itt ugyan nem látszik, de a Nagyobbik, valamiért tükörírással írta rá a nevét. Jelent ez valamit? Eddig mindig helyesen írta, megfelelő sorrendben, megfelelő irányban, azonban most a betűk is, és az irány is megfordult.

Délután, kihasználva ezt a gyönyörű napsütést, egy hatalmasat sétáltunk és beszereztünk pár tavasziasabb cipőt a fiúknak.

Vasárnapra, egy másik itteni magyar családdal megbeszéltünk egy közös állatkertezést. Ismét csodaszép időnk volt, bár nekem azért még hideg ahhoz, hogy órákon keresztül csak lófráljunk. Náluk 3 fiú van, a két nagyobbik a mieinkkel hasonló korúak, a legkisebb pedig meg nincs fél éves. Jól elvoltak, a Nagyobbik ügyesen rendezgeti-terelgeti őket.

Úgy volt, hogy ott is ebédelünk, de a hatalmas tömeg eltántorított minket ettől a szándékunktól. Ők úgy döntöttek, hogy akkor majd hazafelé beugranak valahová enni. Mi még egy kicsit elidőztünk a kihagyott állatoknál, kattogtattuk a fényképezőgépet. A Nagyobbik nagyon szeret fényképezni, ezért néha odaadjuk neki a gépet, és néha tényleg jól sikerülnek, ezt ő készítette:

A Kisebbik mindeközben mindenre felmászott, amin csak egy kicsi kiálló rész is volt.  Pirospozsgásan és kifáradva indultunk haza. Itthon pedig várt minket a finom tyúkhúsleves, ami jól átmelegített mindannyiunkat…

Szekérrel az oviból

Na jó, valójában nem egy igazi szekér, de a Kisebbik így nevezte el, ahogy meglátta.

Mikor kiderült, hogy felvették mind a kettő fiút ebbe az oviba, el kellett dönteni, hogy mivel jutunk el oda és vissza. Aki ismer engem, az tudja, hogy mennyire nem szeretek vezetni (csak ha nagyon muszáj, akkor ülök volán mögé), így találnunk kellet más megoldást. Olyat, ami rosszidőben is alkalmazható, és közben senki nem fagy meg, nem ázik el, és nem utolsó sorban, nem tart órákig.

Tömegközlekedés nem jó nekünk, mert a megállókig, megállóktól is viszonylag sokat kellene gyalogolni, és időben sem kevés, mert közel háromnegyed órás lenne az út. Így ez kihúzva.

Egyelőre az is kilőve, hogy a Nagyobbik mellettem jön biciklivel, - a Kisebbik meg mögöttem ül az ülésében,- mert szegénykém teker, mint az őrült, de ezzel a kicsi biciklivel nem nagyon halad, és így hamar el is fárad. Szóval első körben ez sem jó megoldás, persze amikor már jó idő lesz, és szeretne, akkor bevezetjük, és talán addig kiérdemel egy igazi nagyfiús bicajt is.

Lassan el is jutottunk a végső megoldáshoz, amit itt nagyon sokan alkalmaznak. Ez pedig nem más, mint a bicikli-utánfutó. Nagyon szerencsés, hogy a város szinte teljesen sík, így bármelyik pontja megközelíthető biciklivel úgy, hogy közben nem kell egy meredek kaptatón megszakadni. Az sem utolsó szempont, hogy a bicikliút-hálózat is nagyszerű.

Szóval mi is úgy döntöttünk, hogy beruházunk egy ilyen járműre, és beállunk a többi tekerő szülő közé. Sajnos, nincs tárolónk, se garázsunk, ahová beparkolhatnánk vele, így használtban gondolkoztunk, azonban hamar rá kellett jönnünk, hogy szezonon kívül ez reménytelen. Ekkor elkezdtünk nézelődni az újak között, és el kell, hogy mondjam, igen széles a skála mind ár, mind minőség tekintetében. Végül megrendeltük, és pár napon belül házhoz is érkezett.

Pénteken délután pedig végre fel is avathattam. Az ovi felé még nem is volt olyan vészes, bár még szoknom kell, hogy ahol én átférek a biciklivel, ott nem biztos, hogy a szekér is utánam fér. És itt most, leginkább a szabálytalanul parkoló kocsikra gondolok, amik mellett elhaladva jól behúzom a nyakam, és reménykedem, hogy nem karcolom végig őket. (Mert abban nem bízhatok, hogy gyorsan elhúzok a tetthelyről ezzel a tőkesúllyal )

Szóval odafelé még hagyján, na de visszafelé, két kis ovissal a szekérben. Azt nem állíthatom, hogy lobogott a hajam, annyira repesztettem, és nem azért nem, mert csak pár centis. A lényeg azonban, hogy tetszett, a fiúknak is, és nekem is (még akkor is, ha hazaérve azt hittem, a szívem kiugrik a helyéről, a tüdőmet már ne is említsem)

Már csak a kitartásomat kellene onnan jó mélyről előbányásznom, és akkor talán… de erről majd máskor…