Szombatra keresztelőre voltunk hivatalosak. Egyszerre két keresztelőt tartottak, két kis unokatestvérét. Mi a zimbabwe-i barátnőm kislányáéra voltunk hivatalosak, én, mint leendő keresztanya. Persze ez sem ment zökkenőmentesen…
Szerdán éjjel a Nagyobb elkezdett hányni, majd belázasodott. Pénteken már kicsit jobban volt, nem hányt és láza sem volt, így úgy döntöttünk, hogy elutazunk. Megvettük az alkalomhoz illő ruhákat, az ajándékot, és én még egy hatalmas tortát is sütöttem a kislányoknak. A keresztelő tőlünk kb. 350 km-re volt, így elég messzire kellett mennünk. A fiuknak feltettük a DVD lejátszót, hogy kibírjak valahogy az utat. Útközben egy gyors ebédre megálltunk és pont egy átöltözésnyi idővel előbb be is futottunk. Az ünnepség szép volt és vidám, sok-sok énekkel, legtöbbje angolul is, tekintetbe véve az anyuka és az egyik nagyi származását. Az ezt követő kerti parti pedig pazar volt. Volt ott minden, mi szem s szájnak ingere, rengeteg itallal, tortával, majd az esti grillezéssel. A fiúk is nagyon jól érezték magukat, mert rengeteg gyerek jött össze, és mivel szinte kivétel nélkül csak lányok, így a Nagy el volt kényeztetve, folyamatosan a lányok gyűrűjében volt. Késő estig futkároztak a kertben, élvezték a hatalmas szabad területet, a kis kerti tavat, benne az aranyhalakat, a lufikat, és persze a kitelt lavórnyi édességet. Mi éjszakára is ott maradtunk, a vendégek zöme pedig éjfél után távozott.
Mivel másnapra a fiuknak beígértünk egy dinóparkot, így a Nagy szinte aludni sem bírt. Reggel pedig már fél 6-kor riadót fujt, hogy akkor indulunk?
Persze a házban még mindenki aludt, így gyorsan letusoltunk, összepakoltunk, kicuccoltunk a kocsiba, amikor is felkelt a Nagymama, és invitált minket reggelire, tudván, hogy utána mi mennénk is tovább a parkba.
Igen ám, de az előző esti buli teljes maradványa a kertben maradt (azaz hagyták), így, befogtak minket (na, jó, mi kérdeztünk rá, hogy segíthetünk-e, de nem gondoltuk, hogy a romok javát majd mi – és az egyik lánya - tüntetjük el). Persze szép lassan előkerültek még páran, de nem voltak túl lelkesek a pakolás terén. Végül is fél 11-kor sikerült elindulnunk, ennyit a korai indulásról. J
A Dinopark innen kb. egy órányira volt. Ez alatt a fiuk szépen elaludtak. Naná, alig aludtak pár órát, a riadóztatás előtt, persze mi nagyokat ásítva próbáltuk egymást ébren tartani.
Aggódtunk, hogy későn érünk oda, és nem marad elég időnk, meg a tömeg is nagy lesz addigra, de gondolom a szeles, hűvös idő miatt is (meg ki szeret vasárnap hajnalok hajnalán felkelni egy kis parkozás miatt…) kevesen voltak. Már a bejáratnál hatalmas dinó várt minket. Mivel nem vittünk babakocsit, Roland lába pedig hamar elfárad és megfájdul, ezért béreltünk egy dinókocsit, amit szegény Apa húzhatott egész végig. A fiúk szinte fejvesztve rohantak egyik dinótól a másikig. Annyira izgatottak voltak, hogy azt hittük 5 perc alatt átszáguldunk a parkon. Rengeteget fényképeztünk, a fiúk, amire csak lehetett felmásztak, amit lehetett kiástak, mindent kipróbáltak. Pár óra alatt azonban így is végezni lehet a parkkal. Bent még ebédeltünk egyet, vásároltunk egy kis szuvenírt a boltban, játszóztunk egyet, majd elindultunk hazafelé. Persze a fiúk ismét elaludtak, nagyon kimerültek az új élményektől, a sok rohangálástól, mi pedig megint csak egymást próbáltuk ébren tartani.
A Nagy pedig mintha csak irányítani tudná, estére ismét belázasodott. Egész hétvégén jól volt, mert tudta, máskülönben nem megyünk dinóparkba, de ahogy hazaértünk kezdődött, vagy jobban mondva, minden folytatódott ott, ahol pénteken abbamaradt…
