Minden héten szinte visszaszámlálunk hétvégéig. Ki ezért, ki azért. A Nagyobbik, hogy akkor nem kell oviba menni, viszont mehet magyaroviba. A Családfenntartó, hogy nem kell korán kelni és dolgozni menni. Én pedig, hogy nem kell végre sehová menni. Volt ez így idáig.
Azonban a suli, ahová beiratkoztam szombatonként van 10 órától. Így a fiúk egyedül mennek magyarovizni, én pedig suliba. Ami egyébként nincs messze, a mi körzetünkben van, kocsival ott vagyok 10 perc alatt. Busszal is csak a duplája…
Igen ám, de nem egyedül járok, hanem a zimbabwei barátnőmmel, akik a túlparton laknak, tehát igen messze a sulitól. Átszállás nélkül is 50 perc azt út neki. Ezért kitaláltam, hogy ha kocsival megyek (annak ellenére, hogy utálok vezetni), akkor, ha át is ugrom érte a túloldalra, hogy együtt menjünk, akkor is csak 20 perc az egész út. Tehát, mintha busszal mennék. És ha már beülök a kocsiba, teljesen mindegy, hogy 10 vagy 20 perc. Meg is beszéltük, hogy akkor mikorra legyen kész, megyek, felveszem. Ilyenkor szinte semmi forgalom nincs, mert mint említettem, a németek nem kelnek korán, és nem is indulnak el korán sehová. Így az út, reggel kilenckor szinte teljesen kihalt. J
Zökkenőmentesen értem oda érte a megbeszélt idő előtt majdnem negyed órával, azaz közel 1 óránk volt beérni, a max. 15 percnyire lévő suliba. Ja, és hogy ez majdnem kevés lett nekünk???!!! Mint kiderült a megadott utcanévből itt kettő is van, az egyik a barátosnémék oldalán, tőlük 15 percnyire, a másik pedig a suli. Természetesen nekem sikerült beletrafálnom a rossz címbe. Már az elején aggályoskodtam, hogy miért nem mentünk át még mindig a hídon, amin szinte az első 3 percben át kellett volna… Ők szinte a híd egyik, mi meg a másik lábánál lakunk. Lényeg a lényeg, elértünk a rossz címre, ami kicsit sem hasonlított, a már korábban többször is meglátogatotthoz. Ekkor néztük meg jobban a címet, és láttuk, hogy más az irányítószám. Ekkora már nem kicsit voltam ideges. De még mindig volt fél óránk odaérni. Beütögettük a helyes címet a GPS-be, és irány. Vagyis csak lett volna irány, ha nem dumálunk közben ezerrel, és nem tévesztem el vagy háromszor a megadott utat. Ekkora már csorgott rólam rendesen a víz, és rettenetesen ideges voltam, mert az emlékeim szerint, még soha így nem keveredtem el. Mindegy, végre megérkeztünk, mér csak parkolóhelyet kellett találni. Amiből akadt is pár, de nem nekem szabottak. Nem csak vezetni utálok, de parkolni is, ezt leginkább azért, mert nem tudok. Ez van, nekem nem megy két kocsi közé a befarolás. Szóval Barátosném kiszállt, hogy majd segít. Azt már nem is említem, hogy nem is láttam hol áll J Addigra már olyan ideges voltam, hogy egyszerűen otthagytam a Barátosném, keresni egy nekem passzoló, 3 kocsinyi helyet.
Szóval leparkoltam, eszeveszetten rohantunk a suliba, ahová pár perces késéssel érkeztünk. Már voltak ott páran, de a tanár sehol. Vártunk vagy fél órát, amikor jött egy srác, hogy bocsi, de elírták a kezdés dátumát, valójában majd csak jövő héten kezdődik. Na paff. Ezért kocsikáztunk több mint negyven kilométert??? :D
Hazadobtam a Barátosném, majd indultam én is haza, tervezgetve, hogy sütök egy kis meglepi palacsintát a fiúknak, mire hazaérnek a magyarovizásból. Persze nem én lennék, ha innen minden simán ment volna. Az állatkert közelsége miatt itt hétvégén napközben szinte alig lehet parkolóhelyet találni, szombaton pedig, amikor ezt még egy piac is megfejeli, totálisan lehetetlen. Hát én ebbe belefutottam. Már a nyolcadik körömet tettem, egyre nagyobb sugarú területet bejárva, amire találtam egy helyet. Röpke egy órám ment el ezzel…
Ennyit a palacsintasütésről is...
Persze nem szegte kedvünk ez a jó kis muri, jövő héten újból nekivágunk, remélem már több sikerrel.
